Pici Mindenségek

lumière des étoiles ⤑ namjoon

Félrecsúsztatom ölemből a laptopot, ahogy az ablakon ezüstösen behatoló fény megüti a szememet. A billentyűzet koptatásától elfáradt ujjaimat mozgatom, tekergetem, egyet-egyet meg is roppantok, közben lerúgom a lábaimat lazán fedő plédet. Ma is róla írtam, az éjjeli eget ragyogóan uraló királynőről, ami az elmúlt napokban ismét kerek egésszé formálódott – arcát tehát árnyék nélkül fordíthatja felénk.

Lassan mozgolódom, az ágy kerete halkan nyikorog súlyom alatt, puha szőnyeget érintek a talpaimmal. Óvatosan lépkedek keresztül a szobán, nem akarom megzavarni a gyönyörű csendet. Ahogy az ablakpárkányig jutok, konstatálom, hogy háromnegyed órával ezelőtt otthagytam az ablak bemélyedésében fél bögre cukrozatlan fekete kávét, ami már épp csak langyos hőmérsékletű. Tenyereim közé zárom a szürkéskék kerámiát, és elfoglalom hátsómmal a jól megszokott felületet.

Az ablak nyitva van, a kora nyári este levegője enyhén hűvöskésen áramlik be a szúnyogháló apró lyukacsain. Az éjfekete mennybolt sötétségét megtörő apró fénypontokat, és a közöttük hatalmasnak ható Holdat bámulom, azokat a meghatározhatatlan távolságra elhelyezkedő égitesteket, amik nap-nap után feltűnnek az éjszakában. Ha beleszólhatnék, eltörölném a nappali órákat, akár örök sötétségbe borítva az épp szunnyadó Világot – de ha ezt nem is, legalább a világosan töltött órák számát csökkenteném. A végtelenségig képes volnék hallgatni a csendet meg-megszakító tücsökciripelést, az éjjeli madarak hangját, vagy akár a szél levelekbe kapó susogását.

Egyre hűlő italommal teszem keserűvé szájízemet, majd az ölembe engedem a bögrét; egy pillanatra kibillenni érzem azt stabilitásából, hirtelen kapok mindkét kezemmel utána. A váratlanul szükségessé vált cselekvéstől felgyorsult szívverésem pár pillanat alatt normalizálódik – már ha normálisnak lehet nevezni az emberek többsége által produkált átlagosnál lassabb dobogást. Újabb kortyot nyelek a sötétben valódinál is feketébbnek tetsző kávéból. Ahogy a Hold ragyogása a folyadék felszínén játszik, akaratlanul is hasonlítom a látványt a felettem húzódó csillagos éghez, egy pillanatra pedig bele is feledkezem a bögrém falai által keretezett parányi univerzumba.

Mindez egészen addig tart, míg egy szinte észrevehetetlen mozgásom következtében apró fodrozódás indul meg a tenyereim közt; ekkor feleszmélve szakítom el szintén koromsötét tekintetem a kerámiába zárt kávéról. Ismét felfelé nézelődöm, a valóságban nem is létező csillagképeket alkotok, szembogaraimmal újabb és újabb formákat kutatok a ragyogó fényfoltokban.

Hatalmas munkálatom közepette a perifériám oldalsó részében ezüstös csíkot maga után húzó hullócsillagot láthatok egy pislantásnyi időre. Szemhéjaimat szorosan lehunyva kívánok, pontosan azt, amit mindig, majd egy nagyobb sóhaj és egy újabb nyelésnyi koffeinadag után folytatom előbbi tevékenységem.

Nanoszekundumok, tizedmásodpercek, pillanatok, percek, majd talán órák követik egymást, esnek szét és fonódnak össze újra, ahogy az ablakpárkányon ücsörögve, hátamat a falnak vetve gyönyörködöm a boltozaton szépen kirajzolódó Tejútrendszerben. Az ég alja viszont hamarosan világosabb árnyalatokat vesz fel, a csillagok ragyogása fokozatosan halványul, a Hold pedig jelentősen helyet változtatott ekkorra, alig van rálátásom – közben a bögrém fenekén is csak a zacc virít már feketén. Az egyre csak színeződő horizont fokozatosan kebelezi be az életet körüllengő sötétséget. Félhomály uralja a hátsókertet, a lassan éledő természet hangjai fülsiketítően hatnak az éjjel csendes melódiája után.

Hirtelen erőtlennek, és végtelenül fáradtnak érzem magam, közben tudom, most kellene igazán ébernek lennem. Akármennyire nem szerettem volna, a napfelkelte tökéletesen maszatolt foltjai átveszik az uralmat, ezzel engem számtalanadik alkalommal is megölve, megfosztva minden boldogságomtól: az éjszakától, és annak holdfényes varázsától.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

lumière des étoiles (fn.): csillagfény