Gondolatok milliárdjai forognak a fejemben egymást kergetve, közben monoton ritmust ad a hálóról nyíló fürdőszoba csapjának csöpögése, ezzel elmém zavarosságába beférkőzve.
csepp... csöpp...
A mellkasomhoz bújó Jin fedetlen karját simogatom, kelletlen sóhajt eresztek ki ajkaim közt. Hosszú percekig, órákig bámulom arcát, aztán felfelé pislogok.
– Ugye vigyázol majd rájuk? – kérdezi, rám sem nézve.
– Persze, hogy ne vigyáznék rájuk? – mosolyodok el szomorúan. – Két füzet tele van az egyszerűbb receptjeiddel, és az elkészítésük pontos leírásával. De azért remélem, nem mérgezem meg őket. – Látom rajta, hogy talán kuncogna, de jelen helyzetünkben egyikünk sem találja viccesnek a szituációt. Csak egy keserű görbületre futja tőle.
– Ne felejtsd el, nem mindegy, hogy kis- vagy nagy lángon főzöl. Akkor sem, ha úgy gondolod. És hogy egyenek rendesen. Tudod, hogy hajlamosak kihagyni az étkezéseket, mert nem tartják fontosnak őket. És neked is enned kell! Ki fog emlékeztetni, hogy nem ülhetsz a stúdióban negyven órát kaja nélkül? És...
– Hé, nyugi. Minden rendben lesz. Van egy fontosabb kérdésem – nyaltam meg a szám szélét.
csepp... csöpp...
– Mi az? – pillant végre irányomba.
– Ugye te vigyázni fogsz magadra? – harapom el utolsó szavam, hangom elcsuklik, de nem akarok sírni.
– Jaj, Nam, ne aggódj. Velem is minden rendben lesz – ölel szorosabban.
– Ígéred? – simítok tincsei közé.
– Ígérem – suttogja pólómtól nem elhajolva.
Meghatározhatatlan ideig csak fekszünk, világunkról nem tudva. A csap csepeg, én elmélkedek, ő szuszog – néha gyorsabban, néha lelassul. Kezem nem mozdul derekáról, ő sem mocorog, egyszerűen létezünk, külön, de mégis eggyé válva, hasonlókon, de nem ugyanazokon gondolkodva, megegyező ütemre verő szívvel.
– Félek – ejti ki remegve ezt az árva szót, amit alig hallok, mégis értek.
– Mitől, Kincsem? – csúszok lejjebb, hogy ne bújhasson tovább mellkasom takarásába. Arcára csúsztatom jobb tenyerem.
– Nem is tudom – vesz mély levegőt, szemeit lecsapja. – Mindentől. Hogy teljesen egyedül maradok majd. Hogy megöl majd a... a hiány. Nem fogom kibírni a rajongók nélkül. Nélkületek... Nélküled – sóhajt szaggatottan. Gyülekező könnyei fényessé teszik pillantását. – Annyira fogtok hiányozni mindannyian – hajtja fejét vállgödrömhöz, miközben az első cseppek leperegnek fehér bőrén. Kétségbeesetten rohanó képzeleteim kifejezhetetlenül hasonlítanak övéihez. Megszólalnék, de folytatja. – Félek a reggeltől, n-nem akarom... hogy felkeljen a Nap, az azt jelenti, megint közelebb kerülök hozzá.
csepp... csöpp...
– Itt fogunk rád várni. Én is, a többiek is, a rajongók is. Hidd el, nekünk legalább annyira nehéz lesz, mint neked - simogatom a hátát, próbálva őt nyugtatni; pedig erre nekem is nagy szükségem volna. – Ha nem felejted el azt a rengeteg gyönyörű emlékünket együtt, megkönnyíti. És ha az segít, fent maradok veled hajnalig. Megnézzük együtt a napfelkeltét, hogy ne félj tőle. Azon kívül, hogy elmúlást jelenthet, új kezdetet hoz. Ami következni fog, csak egy szakasz, egy rövid időtartam, amit meg kell tanulnunk átvészelni, hogy a végén boldogok lehessünk – puszilom homlokon. – Te pedig elég erős vagy ehhez. A legerősebb ember, akit ismerek.
– Szeretlek, Nam – néz fel enyhén könnyáztatta felsőmből.
– Szeretlek – folyik le sós nedű az én arcom oldalán is, majd a nyakamon folytatja útját, miközben csókot hintek kissé remegő ajkaira.
csepp... csöpp...
｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ
ce soir (fn.): ma este
//Valaki nyugtasson meg, ugye nem csak én sírok Jin új zenéjén ahányszor meghallom?//
आप पढ़ रहे हैं
Pici Mindenségek
लघु कहानीNovellák és one shotok, hosszabb-rövidebb, egyjelenetes kis történetek, főleg (de nem csak) yaoi fanfiction és saját életből merített szösszenetek témájában, francia címmel. Az itt megtalálható három Jikookról íródotton kívül továbbiakat a Csendbe...
