Pici Mindenségek

gâteau ⤑ namjin

Ott ültek az elegáns, mégis otthonos, Párizs utcái közt eldugottan díszelgő cukrászdában, mindketten hasonlóan kimondhatatlan, fájdalmasan francia nevű süteményt eszegettek - egyedüli különbségként, a fiatalabbé csokoládékrémes, az idősebbiké vaníliás-eperhabos ízű. Az épület elé jópár éve ültetett gyümölcsfák éledező lombja közt átszűrődő kora tavaszi napsugarak kellemesen langyos mintával borították Namjoon szépen berendezett arcát, a vele szemben ücsörgő Seokjint ezzel teljesen elbűvölve. Na, ugyan nem a napfény játéka tetszett a szőke hajúnak ennyire - sokkal inkább gyönyörködtették szerelmének elbűvölő csillogású, mandulavágású szemei, homlokába hulló, sötétbarna tincsei, álla vonala, formás ajkai, amikért bármit megadott volna, hogy sajátjain érezhesse. Hosszú ideje tartó vágyakozás volt ez, az idősebbik legnagyobb bánatára pedig valószínűleg egyoldalú is.

Lassan két évtizede voltak már barátok, nem többek és nem kevesebbek - látszatra legalábbis. Az általános iskolától kezdve minden fontosabb eseményükkor ott volt nekik a másik, a néhány év különbség pedig nem akadályozta őket az elválaszthatatlan kapcsolatuk kialakulásában; hiszen bár Jin idősebb volt, így gyakran segített a kisebbnek megtalálni a helyét, ha például elveszettnek érezte magát, addig Nam viszont sokszor érettebbnek bizonyult koránál, így mindig meg tudták találni a közös hangot - és talán ez volt a fő oka annak, hogy ilyen hosszú ismerettség után is kitartottak egymás mellett, és most épp közös álmukat teljesítik: utaznak.

Az idősebb nem is tudta már pontosan, mikor kezdett férfiként tekinteni a vele szemben ülőre. Lehet, hogy egy esztendeje, vagy kettő, de valószínűleg mégis régebben - minden bizonnyal akkor, amikor Namjoon a tizenkilencedik születésnapján kézen fogva elé lépett egy lánnyal, hogy bemutassa neki, mint párját. A mai napig él benne az érzés, a fájdalom, amit akkor még nem tudott mire vélni. Nem értette, miért nem képes örülni legjobb barátja boldogságának, de hamarosan megtalálta a megfejtést a hangosan soha ki nem mondott kérdésre. Mérhetetlenül és menthetetlenül szeretett bele az életében egyetlen biztos pontot nyújtó személybe, ám ezt kénytelen volt titkolni, hiszen semmiképp nem szerette volna, ha az addig szilárd alapokra épülő kapcsolatuk az ő szívének felelőtlen döntése miatt egy pillanat alatt romba dőlne.

Az ehhez hasonló pillanatokban viszont elképesztő önuralomra volt szüksége. Amikor a barna hajú ajkaihoz emelte a picike villát, bal szájsarkában apró csokifoltot hagyott az édesség, ő pedig leírhatatlan vágyat érzett, hogy nem törődve hellyel, idővel, őket körülvevő emberekkel, folyton zajló élettel, közel húsz éven át tartó barátsággal, a kettejüket elválasztó - vagy épp összekötő? - asztallal, áthajoljon a kerek falap felett, és lecsókolja onnan a krémet.
Nem volt viszont bátorsága lépni, még nem. Talán, ha nem itt, nem ekkor, nem ilyen helyzetben... talán, ha máshol, máskor, más körülmények közt... talán, ha egyszer akárhol, akármikor, akármilyen alkalomadtán... talán egy másik univerzumban megteszi.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

gâteau (fn.): sütemény