Pici Mindenségek

majdszülöknekicímetmegképet

Fülhallgatómon is átszűrődik az egy emelettel alattam lévő társalgó harsánysága, amolyan vidám élettel teliség, a mindennapi, valós vagy mondvacsinált, problémákat elnyomó nevetgélés. Egy pillanatra úgy érzem, bárcsak közéjük tartozhatnék, így mintha csak egy méhkaptáron kívül ragadt egyed lennék, egy betolakodó, aki közben mégis csendesen húzódik a háttérbe. Figyelmetlenül futtatom át a gépelt, majd kinyomtatott, vontatott mondatokat tagoló sorokon szemeimet, nem igazán számít, hiszen úgysem fogom fel, ami előttem terül el. „Vacsora!" – hasít a levegőbe odalentről az éles hang, mint valami rossz csatakiáltás a vezetőtől, akivel senki nem mer ellenkezni. Egy pillanatra némaság szakad a kis társaságra, majd újabb zúgolódás veszi kezdetét, szobapapucsok hangos csattogása töri meg a nevetések sokaságát, ajtók nyílnak, aztán nyikorogva csapódnak be, csoszogás, sóhajok, sürgős léptek. A lépcsőfordulóban karom egy hozzám hasonló láthatatlan betolakodónak ütközik, mindketten eleresztünk egy belénk nevelt udvariasságtól terhes, jelentéktelen bocsit, aztán továbblépünk, egy hátrahagyott pillanat emlékét kitörölve. Gyanúsan méregetem a kerámiahatású, kissé elszíneződött tányérban egymást lökdöső gombócokat, majd kihúzom a helyemhez tartozó fémvázas széket. Változatlan zsibogás és élet vesz körül, evőeszközök ütődnek össze, széklábak visítanak a csempén csúszva. Talán percekig forgatom számban a minőségtelen mogyorókrémmel gyéren töltött, minigombócnak csúfolt, íztelen tésztát, jobbról balra, majd vissza, közben zsemlemorzsa tapad szájpadlásomra, aztán mire lenyelném, már egészen megundorodom tőle, így küszködve tolom le torkomon. Újabbat szúrok fel, oldala kihasad, a sötétbarna massza kissé kifolyik belőle. További szenvedések árán megküzdök vele, és még eggyel. Tehetetlenül ejtem a műanyag tányérba villámat, ami kisebbet koppan annak szélén, majd megadó sóhajjal, tovább pépesítve az utolsó darabot, elgondolkodok; nem, nincs szükségem rá, hogy közéjük tartozzak.