Pici Mindenségek

mon | deuxième ⤑ jeongchan

Ebéd után – ahol végig Jeongin combját simogattam titokban az asztal alatt – betartottam a fiúnak tett ígéretemet, és elvittem őt a tánctermünkbe, ha már egyszer szabad vasárnapot kaptunk, és mi szervezhettük a programunkat. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb időtöltésünk, de neki szüksége volt rám, ameddig pedig vele lehetek, nekem is jó.

- Nézd – állítottam meg a zenét annál a pontnál, ahol harmadszor is megakadt. – Itt eggyel kevesebbet lépsz előre – helyeztem lábaimat lassan egymás után –, ezért nem jön ki a következő mozdulatod ritmusra.

Csak bólintott utasításomra, majd ezúttal zene nélkül, a számolásom ütemére próbáltunk. A kérdéses részhez érve felvont szemöldökkel nézett rám a tükörben, mire én kicsit lejjebb lassítottam.

- Ügyes volt – nyomtam puszit bal arcára, ő szégyenlős mosolyt villantott. – Lelassítom a zenét, megpróbáljuk?

- Igen, mehet – kortyolt egyet palackjából.

Amikor a második indításra sem sikerült neki, egyszerűen levágódott a földre, felhúzta térdeit, homlokát megtámasztotta azokon.

- Jeonginie – léptem oda hozzá.

- Képtelen vagyok rá – szipogta.

- Dehogy vagy rá képtelen, sokkal nehezebb koreográfiákat kisujjból rázol ki, ezt is meg fogod tudni csinálni. Csak ne próbálj egyszerre két dologra figyelni. Hagyd a kézmozdulatokat egyelőre – simogattam a hátát.

- Nehéz odafigyelni, ha: egy, érzem, hogy nézel, kettő, ha itt táncolsz mellettem egy teljesen ujjatlan felsőben – kuncogott, de továbbra sem nézett rám.

- Na de Jeongin! – nevettem. – Koncentrálj. Nekem sem egyszerűbb, hidd el – nyaltam meg szám szélét. – Gyere – fogtam meg kezét, és felrángattam a padlóról.

Egy kevés gyakorlás kellett már csak, amíg ráérzett a módjára, így amikor teljes gyorsasággal túl voltunk a lépéseken, elkezdtük a kézmozdulatok átvételét is. Jól szórakoztam aranyos ügyetlenségén, meg azon, hogy mindig összekeverte, a bal vagy a jobb kezét kell-e épp emelnie.

- Inie, ezt nem hiszem el – léptem mögé vigyorogva. – Először – fogtam meg jobb csuklóját – ezt a karodat fellendíted. Utána – kaptam el a balt – evvel keresztezed. És végül – pusziltam meg tarkóját – előre leengeded mindkettőt - mozgattam végtagjait a megfelelő sorrendben.

- Jól van na, eddig én is tudom – nevetett. – De ha egyszer ez nekem nem jön ki a lépésekkel együtt ritmusra?

- Elindítom a zenét, még mindig lassítva – mentem a laptophoz. – Csináld egyedül, megnézem, hogy mit rontasz el.

- De az olyan zavaró – nyafogott.

- Másképp nem tudok segíteni – végül rábólintott és nekikezdett. A megszokott helyen hibázott. – Figyelj – tekertem vissza, majd hátulról újra csuklói után nyúltam. – Vezetek. A lépésekkel együtt megyünk. És öt, hat, hét, nyolc – számoltam ütemre. – Egy, két, há', négy... Jeongin! – ütközött háttal a mellkasomnak. – Nem léptél eleget előre – fogtam csípőjére. – Tanítsalak meg járni is? – nevettem.

- Chanie – sóhajtott. – Azzal, hogy konkrétan hozzám bújsz tánc közben, nem könnyíted meg a helyzetem.

- Szóval nem szereted, ha közel vagyok? – suttogtam fülébe, mire éreztem, ahogy megremeg a karjaim közt.

- Ilyet soha nem mondtam – szívta be a levegőt élesen, amikor csókot nyomtam nyakhajlatába. – Chan, táncolni jöttünk – állított le kézfejeimre simítva, mire én nehezen, de elváltam bőrétől.