Pici Mindenségek

je ne peux pas dormir ⤑ yoonseok

Hoseok, csak mióta számolta, tizenhetedik alkalommal fordult meg ágyában. Közben ötödször rúgta le, majd terítette újra magára a takarót, és mind a hat párnáját próbálta már átölelni, feje alá gyűrni, hűvösebb felére fordítani. Minden idegesítette, a derekán felcsúszó póló – már arra gondolt, inkább kibújik belőle, minthogy még egyszer megigazítsa –, az ajtó alatti résen beszűrődő fénysáv a folyosóról, a háta alatt összegyűrődött takaró, hogy melege van és fázik egyszerre, és főleg, hogy nem tud aludni. Tizennyolcadik alkalommal aztán megunta. Felült az ágyában, és sóhajtva ellenőrizte az időt telefonján. Egy óra huszonkilenc. Megnézte a közös chatszobát, de az övén kívül a másik hat fiú neve mellett senkinél nem jelzett elérhető állapotot. Próba szerencse, gondolta, ahogy a matrac szélére tornázta magát.

Barnás hajába túrva tette le lábait a padlószőnyegre, maga fölé nyújtóztatta kezeit néhány pillanatig, majd lassan elindult szobája ajtaja felé. Halkan nyomta le a kilincset, akár egy kisgyerek, aki kiszökni készül este, anélkül, hogy a szülei megtudnák, még ébren van. Az egy emelettel lejjebb lévő nappaliban égve felejtett lámpa kölcsönzött halvány fényt a jól ismert folyosónak. Hasonló csendességgel húzta be maga után a nyílászárót, majd topogott sietősen két ajtónyit jobbra, az ő szobájával átellenben lévő helyiséghez. Először hezitált. Nem tudta, kopogjon-e, hiszen több, mint valószínűnek tartotta, hogy a helyiség tulajdonosa épp édesen alszik odabent; végül azért illedelmes énje felülkerekedett, és óvatosan érintette öklét kétszer a falaphoz. Miután választ nem kapott, sajátjánál is óvatosabban igyekezett kitárni a bejáratot. Fejét bedugva kukucskált, de erre sem érkezett reakció csapattársától, ezért úgy döntött, beljebb tessékeli magát a hálóba.

– Hyung – szólalt meg határozottan, de suttogva.

Lába alatt lassan megmelegedett a hűvös parketta, amelynek talpalatnyi helyén ácsorgott, egyik oldaláról másikra helyezve testsúlyát. Ahogy nem kapott választ, lassan a szoba közepén elterülő ágy felé közelített.

– Hyung? – szólalt meg ezúttal kicsit hangosabban és közelebbről. A másik válasza mindössze egy álmos morgás volt, mire Hoseok puha ajkait óvatos, de szívből jövő kuncogás hagyta el. – Izé...

– Hm? – Yoongitól még mindig nem futotta többre néhány álmos hangfoszlánynál; a másiknak pedig eszébe sem jutott emiatt hajnali fél kettőkor hibáztatni őt.

– Nem tudok aludni – mondta, közben kérdés nélkül helyet foglalva az idősebb matracának szélén.

– Mhm – korlátozta az ágyban fekvő továbbra is hümmögésekre reakcióit.

– Maradhatok? – kérdezte halkan, de kevésbé félve; nem számított elutasító szavakra.

– Gyere – szólalt meg Yoongi beszélgetésük során először valóban, és lassan kecmeregve összébb húzta magát, hogy Hoseok is elférhessen mellette.

A fiatalabb, engedélyét megkapva, rögtön elterült az ágyon, magára húzva a sötétszürke takarót. Mindent a másik illata lengett be körülötte; Hoseokot pedig ez egyszerre emlékeztette a tenger mellett érezhető frissítő fuvallatokra, megnyugtató tisztaságra és magával ragadó, finom férfiasságra.

– Idejössz? – tárta ki jobb karját a félig még mindig alvó.

– Nem akarlak összenyomni – válaszolta, azonban szíve szerint habozás nélkül bújt volna a másikhoz azonnal. – Vagy hogy ennél is jobban zavarjak, és ne tudj aludni.

– Ugyan, Hobi... – Bár hangja halk és rekedt volt, tökélesen lehetett érteni minden szavát a szobát átitató csendben. – Gyere, ha szeretnél.

A fiatalabb jobbnak látta nem elszalasztani a lehetőséget, így makacsságán túllépve húzódott közelebb Yoongihoz. Fejét a kisebb fiú mellkasára fektette, arca alatt a fekete pizsamapóló rakoncátlan ráncokba rendeződött. Nem tehetett róla, de teste a helyzetéből adódóan ideges merevséggel simult a másikéhoz.

– Mi a baj? – kérdezte halkan az idősebb, jobb kezével Hoseok karját simogatva.

– Nincs semmi – válaszolt, hiszen valóban így érezte.

– Biztos? – kérdezett vissza, fejét is a másik felé fordítva, a sötétben alig kirajzolódó arcvonásokat nézve.

– Mhm – hümmögött, érezve, ahogy lassan végtagjai ellazulnak, és elméjén is nyugalom lesz úrrá.

– Hogyhogy nem tudtál aludni? – érdeklődött tovább, próbálva oldani a hozzá szorosan bújó feszültségét, a saját szemeire nehezedő ólomsúlyokat szándékosan igyekezve kizárni tudatából.

– Nem tudom, szerintem csak már egyszerűen annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok elaludni – ecsetelte Hoseok halkan, apró mozdulatokkal kényelembe helyezve magát a másik testén, a másik ágyában.

– Ennek nincs köze az új koreográfiákhoz, amiken dolgoztok, igaz? – hozta fel az egyetlen tudatában álló dolgot, ami tudta, nyugtalaníthatja a fiatalabbat.

– Nem igazán, ezen most nem aggódok – felelte, már csukott szemmel. – Lassan egyébként is kezd összeállni.

– Rendben – vett egy nagyobb lélegzetet Yoongi, mire mellkasával a fiatalabb feje is megemelkedett néhány centiméterrel. – Ügyesek vagytok. Ügyes vagy.

Hoseok nem válaszolt, ha őszinte akar lenni, a szavak már nem is igazán találtak célba elméjében. Könnyű álom telepedett rá azzal a pillanattal, ahogy homlokára puha ajkak finom puszit nyomtak. Yoongi pedig, a pillanatnyilag aprónak és törékenynek ható, mélyen szuszogó testet halvány mosollyal ölelte a korábbitól is szorosabban magához a gondolatra, hogy Hoseoknak valóban csak arra volt szüksége, hogy valakit maga mellett tudhasson. Hamarosan ő is hagyta, hogy ismét édes tudatlanság tegye úrrá magát felette.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

je ne peux pas dormir: nem tudok aludni

//Hűha, mit is mondhatnék... nehéz megszólalni, amikor szinte napra pontosan kettő hónapja egy szót sem írtam; az utolsó, amit bepötyögtem, az pedig ennek a novellának a kezdete volt. Ma megtaláltam ezt az elfelejtett darabot, és végül be is fejeztem. Nem leszek álszent, nem mondom, hogy minden rendben, és ezentúl a régi aktivitással hozom majd nektek az újabb olvasnivalókat, de igyekezni fogok, hogy ne tűnjek el teljesen erről a felületről. Remélem, tetszett Nektek ez a szösszenet, és velem maradtok a jövőben is! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra!//