Pici Mindenségek

lever du soleil ⤑ jikook

Álmosan támolyogtam a szinte teljesen sötét szobában. Hajnalodott épp, a sötétítőfüggönyök közti réseken beszűrődő gyér szürkület alig segített a tájékozódásban. Az utamba eső fotel karfájára hanyagul terített pulcsiba bújtam, hogy meztelen felsőtestem eltakarjam vele - s mivel nem a sajátom volt, alsónadrágomat is teljes egészében lefedte, egészen combom közepéig lógott. Puha papucsomban halkan csoszogtam a háló szőnyegén, semmi pénzért nem szerettem volna megzavarni az ágyban halkan szuszogó Mindenemet. Lassan nyomtam le a hideg kilincset, ahogy kiléptem, összehúztam szemeimet; erkélyünk színüveg ajtaján ugyanis a felkelő Nap összes fénye kívánt egyszerre betódulni, ezzel elvakítva engem. A sugarak arannyal vonták be tágas nappalinkat, és bár az eredeti utam balra, a fürdőszobába vezetett volna, lábaim a tolóajtó felé vittek engem.

Hűvös volt odakint, a csípős levegő fedetlen lábszáraimon kúszott fel, egészen be, a kölcsönvett pulóver alá, simogatva ezzel felmelegedett bőrömet, s rakoncátlan libabőrt hagyva egész testemen. Még mielőtt a korlátnak támaszkodtam volna, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszalépek és felébresztem Jungkookot, hogy vele együtt ámuljak a természet minden nap megismétlődő csodáján, de hamar meggondoltam magam - nem lett volna szívem felkelteni. Így végül a fehér anyagba burkolt alkarjaimat a fekete öntöttvasra fektettem, picit előrehajolva kémleltem körbe. Ilyen korai órán a város még épp csak éledezik, elvétve lát az ember néhány autót, egy-egy munkába igyekvő dolgozót, az első buszjáratok csak perceken belül indulnak, megtelnek majd iskolásokkal, idősekkel, fiatalokkal, valahova tudatosan tartó, vagy céltalanul bolyongó, testekbe zárt lelkekkel. Naprendszerünk középpontja viszont a mi apró lényünkre legkevésbé sem hederítve kúszik egyre magasabbra a lassan világosodó, szürkéskék égre, pirossal, narancssárgával, rózsaszínnel, és ezek minden keverékével bemaszatolva a horizontot, sugaraival aranyba vonva a betonfalakat, a kora tavasz lévén lassan éledező fákat és azok gyenge leveleit, az én arcomat, a bolyhos papucsomat, a szőkére mázolt, homlokomba hulló tincseimet; az alattam elterülő világot. Ő csak teszi a dolgát, évmilliók és évmilliárdok óta ugyanúgy, ahogyan neki rendeltetve lett, és fogja is tenni egészen talán az idők végezetéig, és annál is tovább.

Univerzumunkról való elmélkedésemből és a továbbra is szinte észrevehetetlenül lassan emelkedő égitestben való gyönyörködésemből két derekam köré fonódó kar, és egy, a hátamhoz simuló mellkas szakított ki. Egy pillanatra megijedtem, hiszen teljesen gondolataimba merülve bambultam az engem körülvevő életbe, de hamar realizáltam, hogy semmi okom félni - ettől nagyobb biztonságban ugyanis soha máskor nem érezhetem magam. A hasfalamon pihenő ujjakra vezettem saját jobbom tenyerét, miközben ő ajkaival puha csókot hintett nyakam bal oldalára. A borzongás ezúttal is elfogott, ám most mintha megszűnt volna a körülöttünk lézengő, csak néhány fokos levegő, a meleg pedig átjárta minden addigra átfagyott porcikámat.

- Jó reggelt, Baba - suttogta bőrömre, ölelésén kissé szorítva.

- Jó reggelt - mosolyogtam magam elé, majd fejem oldalra fordítva igyekeztem ránézni az engem letámadóra. - Hogy-hogy már felkeltél? - nyomtam puszit arcára.

- Nem terveztem kijönni, de éreztem, hogy nem vagy mellettem, szóval gondoltam, megkereslek.

- Édes vagy - érintettem ajkaimat újra puha bőréhez. - Jól aludtál?

- Igen - fordított meg karjai közt, mire én automatikusan nyaka köré kulcsoltam sajátjaimat. - De nem bánom, hogy ilyen korán fent vagyok. Tudod, miért? - mosolygott, közben arcomat kémlelte álmos tekintetével. Fejrázással intettem nemleges választ. - Mert amint kiléptem a szobából, rájöttem, hogy egyetlen dolog van, ami szebb, mint a napfelkelte: te, ahogy a napfelkeltét nézed.

Ajkaim akaratlanul görbültek felfelé, miközben magamhoz vontam fekete hajú Szerelemem köntösbe bújtatott valóját, arcomat vállgödrébe temettem. Csak szorosabban tartotta körülöttem kezeit, miközben puszit nyomott világos tincseim közé. Néhány nyugodt másodperc után kissé eltolt, hogy szemeimbe nézhessen, és államat megemelve érintse össze ajkainkat egy finom csókban.

- Menjünk be, megfázol, Chim - vált el tőlem hamar, végigsimítva saját pulóverével takart oldalamon.

- Most túl jó itt ahhoz, hogy a hideggel törődjek - vontam meg a vállam, miközben apró ujjaimmal szántottam végig fényes hajszálai közt.

- Csak féltelek - nyelt aprót, mire ezúttal kicsit pipiskedve kezdeményeztem én csókot.

Gondolkodás nélkül viszonozta tettemet, ajkai a megszokott ütemre mozdultak együtt enyémekkel, belőlem így a világ legédesebb érzését kiváltva. Hátam a hideg korlátnak nyomódott, miközben ő egy pillanatra sem eresztett el - ahol csak tudott, teljes testével hozzám simult, hogy a legkevesebb hívatlan vendégként jelenlévő levegőt is száműzze közülünk.

S ameddig mi egymásba feledkezve szerettük egymást és az életet, addig a Nap sem tétlenkedett; apránként kúszott egyre feljebb az égboltra, magával rángatva a rohanó perceket, egyre növekvő zajjal megtöltve az utcákat és sugarainak melegével simogatva a hajnali csípős levegőtől lehűlt vádlimat. Hivatalosan is új reggel kezdődött hát, új esélyek és új lehetőségek, és egy újabb nap, amin egyedül az a tudat éltet, hogy a végén újra ezen karok ölelésében, ezen ajkak csókjai közt lehetek.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

lever du soleil (fn.): napkelte

//Helló, Világ! Nos, úgy gondoltam, hozok egy one shot gyűjteményt így Valentin-nap alkalmából, mindenféle háttértörténet nélküli kis egyjelenetes sztorikkal. Főleg fanfictionökkel és azon belül is yaoi részekkel készülök, de ez persze változhat, lehetnek eltérések. Nem ígérek rendszeres frissítést, ha beugrik egy kép, akkor azt megírom, és meglátjuk, mi lesz belőle. Örülnék a kommenteknek, csillagoknak, véleményeknek. Köszönöm, ha elolvasod!
nikChim//