Pici Mindenségek

café

Hülye kávé, meg rohadt egy bögrényi tömény koffein, meg a kurva életbe, hogy kipattannak a szemeim és remegnek a kezeim, meg hogy ha hasra fekszem, akkor úgy érzem, a bordáim közül majd kiszakad a szívem, onnan meg az ágy matracát is átfúrja, úgy pumpál.
Oldalra fordulok, plüss-szarvast ölelek, majd azt arrébb tolom, a takarót szorítom karjaim és lábszáram közé, végül azt is lerúgom magamról, meg idegesen tűröm félre az arcomba lógó tincset. Hetedszer is fekvőpózt váltok, igazítom a párnám, a nadrágom korcát, megint közelebb húzom az ölelgetni valómat, egyik kezemből a másikba adom, felhúzom a lábam, majd tizenegy másodperccel később újra kinyújtom, aztán felülök, hogy megvakarjam a vádlimat, az az egyetlen kurva szúnyog, ami betalált a kollégiumi szobába, pont engem szemelt ki hármunk közül. Dühösen dőlök vissza, a hátamon szuszogok néhány pillanatig, de végül újra ülőhelyzetbe tornázom magam, kezembe emelem a telefonomat, világító kijelzőjéről látom, hogy már fél órája akarok sikertelenül aludni. Feloldom a betű- és számkombinációból álló zárat, majd a bal alsó sarok bántóan narancssárga ikonjára nyomok, vakító fehérséggel tölt be az applikáció. Elolvasok egy fejezetet, még egyet és egy harmadikat, újra lezárom a készüléket, az ágyam végébe helyezett székre fektetem, újra elterülök a hűvöskés lepedőn. A fal felé fordulva hunyom le a szemeimet, de az álmok világába továbbra sem juthatok. Szorít az alhasam, pisilnem kell, pár másodpercnyi dilemma után kikászálódok, a feketeségben botorkálva rúgok kicsit a szoba közepére tolt asztal lábába, de ezt szerencsére bolyhos papucsom felfogja. Ahogy kilépek, éjfélt harangoznak a közeli templom tornyában, a folyosón kapkodom a lábaim, visszafelé a hideg víz alá tartom a kézfejem, meg a csuklóm, kicsit lenyugtat, de sietek, mert épp csak félhomály uralkodik a diákszálló ezen részében, én meg tizenhat éves létemre félek a sötéttől, meg az árnyékoktól, meg leginkább a saját gondolataimtól. Szaporán csoszogva tartok újra szobánk felé, valamelyik ajtó mögül köhögés hallatszik, amúgy csend van, talán még az utcán sem történik épp semmi. Újra itt vagyok a puha ágyneműk között, a szobatársam éjjeliszekrényén pihenő mobilja leddel jelez, hogy töltődik, minden második másodpercben pislan egy halványat, idegesít, de megszoktam. Hét órám sincs aludni, de amúgy sem menne, vagy talán de, hiszen egy pillanatra nehéznek érzem pilláimat, ha mégis megpróbálom lehunyni őket, újra éberebb leszek, mint az elmúlt nap folyamán bármikor. Bosszús gondolataim közepette hallgatom a tőlem pár méterre fekvő alvás közbeni sóhaját, majd a zizegést, ami mozgolódását kíséri. A telefonom felvillan, fényt kölcsönözve a szinte tökéletesen négyzet alaprajzú helyiség sötétségébe, „Nézd meg a mai kupaküzeneted :)" – írja a fűzöld alkalmazás értesítője, de nem kattintok rá, idegesít a mosolygó fej az üzenet végén, meg hogy egyszerre van melegem és fázom, hogy minden amit és akit szeretek, messze van, hogy kapar a torkom már három napja, és az is, hogy nem akarok itt lenni, meg reggel kómásan ébredni, iskolába menni, műmosolyt villantani az osztálytársaimra, német szódogára ismételni, erőltetetten chatelni napközben, megmagyarázni a délutáni felügyelőtanárnak, hogy nem, nincs mit tanulnom, és este töri tételt kidolgozni, amivel lefárasztom az egyébként is szar állapotban lévő agyam.
Ismét befelé fordulok, nulla óra negyvenegy, majd talán most elalszom.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

café (fn.): kávé