Pici Mindenségek

dernier

Újra és újra elindul az ismétlésre állított, ismerős dallam, először dúdolok, majd a hideg ráz az első versszakon, aztán már könnyesek a szemeim, és mire felfogom, az arcomon folynak végig a cseppek – nem akartam sírni, azt sem akartam, hogy belegondoljak abba a jövőképbe, amibe végül mégis sikerült. Nem láthatom tisztán, és nem lehetek benne biztos, mégsem tudok elmenni az előttem felvetülő jelenet mellett; utolsó koncert, utolsó bemutatkozás, utolsó dal, egy utolsó utáni, Born singer és Let go, majd egy végleges elköszönés, sírás és zokogás, egy utolsó „Szeretlek", eltűnnek, és vége. Nincs tovább, el kell engedni, szétszedni a legómat, sztereóról monóra kapcsolni, végül úgy búcsúzni, hogy ha évek múlva visszatekintünk, mosolyogva emlékezzünk egymásra. Felfelé ívelő görbületnek azonban nyoma sincs – hogy is lehetne?

Elképzelhetetlen szituáció, ahogyan egyszer majd azok a csodálatos Angyalok lesznek, akik a legmélyebb pontomra küldenek, akik a padlóra kerülésem után pillanatok alatt felrángatnak bármilyen alacsonyról, és megfejthetetlen, akkor mi lesz majd, ami kisegít abból a gödörből, amelyet Ők hagynak maguk után – hiszen első számú támaszaimként szolgálnak; de akkor mi lesz, ha nem lesznek?
Mi fog történni, amikor el kell majd fogadnom, a BTS, mint olyan, már csak zenékben, videókban, klipekben létezik, az a rengeteg közös év pedig, akár a szempillantás, úgy illant el kezeink közül? Amikor a nevetésük, idióta vicceik, hülyéskedéseik, a „Porrrnesian Parrapio", az „And Sprite", a „Ca-re-bo-na-ra. Tony Montana?", a „Finish? Let's finish this relationship.", az „O-sa-ka, vroom, vroom, vroom", a „Beach. Bitch?", a „Strong power thank you", a „Bonobonoya~", a „Sexy porn star", a „How are you? I'm God.", a „Pardon?", az „S. T. O. P. I. T.! StoB it!", a „Panda Express", az „Infires man", a „Fakeu cake", az „I hate snakeu", a „Ding-dong", a „You got no jams" nem megnevettet, csak erősítik majd a zokogásom? Ki fogja nekem elmondani, hogy Ő a mi Reményünk, mi pedig az ő reményei vagyunk? Kik ragyogják majd be egyetlen mosollyal az egész napom, hol lesz majd az a hely, ahol elbújhatok a világ elől és megvigasztalnak? Mi történik majd a második családommal, a hatalmas közösséggel, aminek minden egyénével egyetlen szakíthatatlan szál fűz hihetetlenül közel?

Mégis, az egyetlen, amit tehetek, hogy velük maradok a legutolsó pillanatig – ha másért nem, hálából. Ott akarok lenni egészen addig a fordulóig, amikor úgy látják, nekik ez már nem jó, hiszen ez a minimum, a legkevesebb, amit azért a rengeteg csodáért cserébe adhatok, amit hosszú hónapok alatt tőlük kaptam; korlátlan szeretetet, barátokat, nemzeti és nyelvi akadályokon átívelő zenét, reményt, önbizalmat, motivációt, örömteli perceket és órákat, megértést, otthont, családot.
Ez a legutolsó pillanat pedig eljöhet egy hónap, három év, vagy akár egy évtized múlva, én elfogadom. Hosszú, és nehézkes felépülést fog magába foglalni az azt követő időszak, de nem marad majd más választásom, választásunk, az irántuk érzett igazi szeretetünkkel be kell látnunk, hogy Nekik mi a legjobb, és békében elengedni őket. Hiszen tudjuk, az Army és a BTS szeretete végtelen és örök – akkor is, ha már nem közös úton járnak.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

dernier (fn.): utolsó