Woman Like Me (Lewis Hamilton ff.)

12.

-Nyugi öcsi minden rendben lesz.-Charles stressze nem csökkent tegnap délután óta. Kiélezett csatát vív csapattársával, így minden kis hiba után nagyobb esély van arra,hogy beállítják Sebastian, mögé amit nagyon elszeretne kerülni.

-Te most ebbe ne szólj bele Vic!-felelte az én szemeim golflabda nagyságúra nyíltak annyira meglepődtem rajta.

-Nem beszélhetsz így velem,mert a......

-Tudom a nővérem, meg a menedzserem vagy. Leválthatnád ezt a dumát,mert már nagyon unalmas. Azt gondolod,hogy mindent jobban tudsz mint,én,de nagyon tévedsz. Nem értesz a vezetéshez. Nem tudod,hogy én mit érzek szóval nagyon szépen kérlek,hogy ne szólj be.-fakadt ki előttem az öcsém.-Ja és hülye vagy. Hülye vagy,mert csak a karriereddel vagy elfoglalva amikor elszaladt melletted az élet. Hülye vagy,mert a vállalkozásodat előtérbe helyezed a saját magánéleteddel szemben. Hülye vagy,mert van egy férfi aki őrülten szerelmes beléd és nem lépsz amikor te is hasonlóan érzel. De, ha nem változtatsz semmin sem akkor minden elmegy melletted. Már csak akkor fogsz feleszmélni amikor negyven leszel és egyedül maradsz,mert a barátaidnak már rég saját családjuk lesz és nem lesz idejük egy szingli barátnőre.-magyarázta idegesen Charles.

Amint elmondta az érveit dühösen kiviharoztam a szobájából és egy kamion tövében leültem a földre. És abban a pillanatban valami eltört bennem. Valami ami már régóta emésztett. Valami amitől ilyen emberré váltam. Egy belül haldokló porcelán babává, aki az embereknek azt mutatja,hogy mennyire magabiztos pedig nincs így. Akit a kegyetlensége tett ilyenné. Mert inkább azt választotta,hogy sikeres lesz és helyette lemond a boldogságról. És most itt van 28 évesen teljesen egyedül. Az anyja és a testvérei tudják,hogy valami baj van,de nem mondják neki,hisz tudják,hogy mennyire makacs a lány. A távoli rokonok sajnálkozó tekintettel nézik,hogy még mindig egyedül van. Barátai pedig azon szurkolnak,hogy végre valami összejöjjön neki. De látva,hogy mennyire ellenzi inkább lemondanak róla.

-Tudod,ha nem ismernélek akkor most azt mondanám,hogy minél előbb húz innét mielőtt valami biztonsági őr kidobna téged.-Lewis vidám hangja volt az egyetlen zaj a környéken ezzel sikeresen kiszakított az önmarcangoló gondolataimból. Gyorsan elfordítottam az arcomat,hogy véletlenül se lássa a kisírt szemeimet,de pontosan tudtam,hogy ebből a helyzetből nincs menekülés.-Minden rendben?-kérdezte és tökéletesen éreztem a hangjában,hogy az arcomat fürkészi.

-Hagyjál békén! Menj a dolgodra.-mondtam elkeseredetten mit sem törődve azzal,hogy egy újabb embert marok el magamtól.

-Szóval nincs.-sóhajtotta a brit,majd leült mellém.-Tudod nem jó magunkban tartani a feszültséget.

-Nincs semmi bajom.-motyogtam és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-Nem úgy tűnik.-jegyezte meg én pedig megforgattam a szemeimet.

-Mit akarsz hallani?! Azt életem egy katasztrófa,mert csak a munkám van ami fontos az életemben. Sikeres akartam lenni,emiatt még nem volt egy komoly kapcsolatom sem és egymagam lakok Monacóban, ami állítólag az "otthonom",de utálom minden szegletét. Meghalt az apám,így nekem kell a családod egyben tartanom ha már anyámnak nem megy. Nem mellesleg a nagyapámnak szívinfarktusa volt,így a félvilágot átrepültem miatta,mert fontos helyett foglal el a szívemben. Persze az emberek azt gondolják rólam,hogy minden a legnagyobb rendben van,mert magabiztos vagyok pedig kurvára nincs így.-akadtam ki a végén pedig sírva a kezembe temettem az arcomat.

-Hé, V ne sírj.-ölelt magához Lewis, azonnal a nyakába fúrtam a fejemet és ott sírdogáltam tovább.-Te vagy a legerősebb nő akivel valaha találkoztam.-halkan felnevettem a mondatán hisz ebben a pillanatban nem nagyon éreztem ezt.