Woman Like Me (Lewis Hamilton ff.)

10.

Idegesen fel-alá járkáltam a monacói kórház folyosóján. Miután megkaptam a hívást azonnal haza siettünk Charlesszal és barátnőjével.

-Vic! Ülj le!-érintette meg a vállamat testvérem és egy fotelba ültetett le.-Ezt pedig edd meg.-kezembe nyomott egy sonkás szendvicset amitől azonnal elmosolyodtam. Két okból. Az egyik ok,hogy a nehéz pillanatokban mindig úgy gondoskodik rólam mintha a lánya lennék. A másik pedig eszembe jutott Lewis. Így,hogy közbe jött ez a hívás megakadályozott attól,hogy olyan dolgot csináljak amit még megbánhatok,igaz jobban örültem volna, ha más ok miatt kellett volna hazajönnünk.

-Köszönöm.-pillantottam rá hálásan aki halvány mosollyal az arcán a karjaiba zárt. Miközben a szendvicsemet eszegettem nem tudtam nem arra gondolni,hogy elveszíthetem a nagyapámat.-Ő legegészségesebb ember a világon és pont vele történt meg.-néztem összetörten magam elé.

-Ez bárkivel megtörténhet Vic.-jegyezte meg halkan,majd a velünk szembe lévő kanapéra pillantottunk. Anya és Arthur elterülve aludtak,hisz ez az elmúlt 18 óra kimerítő volt számukra. Addig Lorenzo és szerelme hazamentek, mert egy kis nyugalomra volt szükségük.

-Nem akarom elveszíteni őt is.-pillantottam fel rá és próbáltam erős maradni. Miután 2017-ben édesapánk meghalt, én vettem át a családban a vezető szerepet.  Amennyire tudom próbálom összetartani kis családunkat, de nem egyszerű mindig erősnek maradni. Bármennyire is furán hangzik, de apám halála tett ennyire erős nővé. Mindig arra tanított, hogy álljak ki magamért, de ez nem mindig sikerült és ilyenkor jött ő, hogy segítsen. De halála óta már magam kell kiállnom az igazomért.

-Erre nem is szabad gondolni. - vette kezébe az arcomat ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézek. - Nagyapa erős és nem fog itt hagyni minket. - felelte halkan,hisz ezt csak reménykedve mondta. Hasonló helyzetben voltunk két évvel ezelőtt. Reménykedtünk, hogy minden rendben lesz helyette elvesztettük családunk legfontosabb tagját.

-Mr. és Ms. Leclerc? - szólított meg minket egy orvos. Idegesen felálltam, majd az előttem álló ötvenes éveiben járó férfira néztem.

-Doktor úr! Van valami hír? - kérdeztem közben a kezeimmel malmoztam.

-Nagyapjuk állapotát stabilizáltuk,de az elkövetkezendő 24 óra kritikus.-magyarázta én pedig a sokáig benntartott levegőt kifújtam. Ha nem lett volna Charles mögöttem akkor szerintem összecsuklottam volna,mint egy papírkutya annyira kimerült voltam.

-És belehet menni hozzá?-szólalt meg az öcsém az orvos arcán pedig nagyon látszott,hogy most nagyon gondolkodik,hogy mit mondjon.-Kérem!-mondta megtörten én pedig felpillantottam rá.

-Egy ember bemehet,de csak pár percre!-sóhajtotta az orvos nekem pedig egy kis boldogság jutott erre a napra.

-Azt szeretném ha te mennél be.-súgta a fülembe Charles én azonnal zaklatott tekintettel néztem rá.

-De jobb ha te mész be hozzá.-sütöttem le szemeimet és pólóm ujját kezdtem el húzogatni.

-Neked is sokkal jobb lesz,hogyha te mész be,én meg nem leszek annyira ideges miattad.-fogta meg a vállaimat és láttam az arcán,hogy mennyire elszánt.

-Hát,jó.-motyogtam,majd még egyszer megöleltem Charlest. Miután elengedtük egymást elindultam az orvos után,aki egy kis helységbe vitt be ahol a kezembe nyomott egy zöld ruhát. Amint felvettem azt és a szájmaszkot elkísért a kórterem ajtajához.

-Megértem mennyire nehéz ez önnek és a családjának,de kérem a nagyapja érdekében legkésőbb öt perc múlva jöjjön ki.-fordult felém,majd kinyitotta előttem az ajtót. Bent a szobában csak gépek monoton csipogása hallatszódott.  Lassan az ágy felé mentem ahol nagyapám feküdt. Remegve a keze után nyúltam ahol karikagyűrűje volt és egy tetoválás.

"guerrier"

-Nagyon megijesztettél minket papa.-hirtelen felindulásból elkezdtem hozzá beszélni.-Nem hagyhatsz itt minket. Nélküled unalmasak lennének a napok. -feleltem és éreztem,hogy egy könnycsepp lecsorog az arcomon.-Emlékszem amikor kicsi voltam mindig te csináltad nekem a legfinomabb kakaót. Vagy amikor megtanítottál biciklizni. Ahogy felnőttem mindig mellettem voltál. Neked is köszönhettem azt,hogy nem buktam meg matekból.-nevettem fel halkan,hisz eszembe jutott,hogy mennyit szenvedtünk délutánonként a matek házik miatt.-Ne gondold,hogy be van fejezve minden. Még nem nyert Charles egy címet és muszáj itt lenned akkor. Arthurnak is szüksége van rád. Nekem sem volt még esküvőm és tudom,hogy minden vágyad az,hogy egy nagy fehér ruhában láss. Papa.-akadt el a hangom és csak őt néztem zokogva.

-Letelt az öt perc.-nyitott be a doktor.

-Egy pillanat.-emeltem fel a mutató ujjamat és még egy puszit nyomtam az ősz hajára,majd kiléptem a kórteremből. Levettem magamról a védőruhát és eltüntettem minden könnycseppet ami az elmúlt percekben az arcomon pihentem. Kimerülve visszamentem a várakozóba ahol anya és Arthur még mindig a kanapén pihentek. Idő közben Charles is elaludt,így mellé dőltem és magamhoz öleltem,majd engemet is elnyomott az álom.

2020.04.15