˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Huszonöt

Bomi taposta a gázt, miközben hol az utat, hol pedig a mellette ülő Sehunt figyelte. A fiú próbálta elszorítani a vállán lévő sebet, de hiába, a vérzés nem akart elállni és kezdett gyengülni. Végül Bomi szorította a ruhája aljából letépett anyagot a sebre, miközben másik kezével a kormányt tartotta.

- Ugye nem fogsz elájulni? - kérdezte aggódva és közben bevett egy kanyart.

- Nem vagyok te! - mosolygott erőtlenül Sehun a lányra. Bomi nem gondolta, hogy ebben a helyzetben viccelődnie kéne, úgyhogy inkább nem mondott semmit, csak jobban szorította a sebet. - Ne haragudj, hogy szem elől tévesztettünk. Ha normálisan figyelünk Rád akkor nem kellett volna újra átélned a múltkorit!

- Nincs miért bocsánatot kérned! - a lány hirtelen fékezett le a hatalmas épület előtt, majd kiszállt az autóból, gyorsan megkerülte és kinyitotta az ajtót hogy Sehun ki tudjon szállni. Bomi elővette fegyverét és úgy ment barátja mellett az épület felé. Amint beértek a lifthez mind a ketten fellélegeztek. Legalábbák számukra véget ért a mai nap megpróbáltatása.

Baekhyun és barátai már hazafelé tartottak, amikor Bomi hívta. Elmagyarázta neki, hogy hogyan tudja rendbe hozni Sehun vállát, majd letették. A kocsiban a légkör borzalmas volt. Mindenki csöndben volt, a saját sebeikkel voltak elfoglalva, három embert kivéve. Chanyeol, Junmyeon és Yixing. A két koreai fiú között pattanásig feszültek az idegek, szinte lángoltak. Bomi bátyja legszívesebben üvöltött volna a colossal, amiért nem képes figyelni a húgára. Chanyeol mérges volt magára amiatt hogy újra engedett a kísértésnek és persze Junmyeonra is, ugyanis percekkel ezelőtt veszekedtek és nem érezte jogosnak barátja szavait. Yixing a körmét rágta és próbált nem arra gondolni, hogy Bomi talán újra megsebesült. Nem érezte igazságosnak az érzéseit, tekintve, hogy megígérte, hogy sosem kerül kapcsolatba legjobb barátjának testvérével. És igaz, hogy erre nem is került sor, de az érzései nem voltak barátaiak és ez talán felért Kim Junmyeon számára egy árulással, még úgy is, hogy az ember nem tud parancsolni a szívének.

Végül megérkeztek a Kim család régi lakásához. Lifttel mentek fel, ahol Baekhyun egyből megpillantotta Bomit az ajtóban állva kezében egy fegyverrel. Már épp elindult felé, amikor Junmyeon előre tolakodott és odarohant testvéréhez, hogy megszorítsa vállait és szemügyre vegye teste minden kis porcikáját.

- Ugye nem sérültél meg?!

- Egy karcolás sincs rajtam... Baekhyun, kérlek ránéznél Sehunra? - fordult a lány a jövevények egyikéhez. A kérdezett fél csak bólintott majd egy apró, alig látható mosolyt intézett Bomi felé.

- Honnan van a fegyver? - kérdezte Junmyeon amikor észrevette húga kezében pihenő revolvert.

- Szereztem, hogy meg tudjam magam védeni! Nem kell bébicsősz, nem vagyok gyerek! - emelte fel a hangját, mire bátyja csak egy halk rendbent nyögött ki és besétált a lakásba. A fiúk követték a példáját. Az utolsó ember, aki be szeretett volna lépni az ajtón, az Chanyeol volt. Bomi a falnak dőlt, rá se nézett a srácra. - Beszélhetnénk egy kicsit?

- Muszáj? - kérdezett vissza a fiú. Bomi ellökte magát a faltól és végre a colos elé állt.

- Igen, muszáj! Nem érdekel, hogy mit akar a bátyjám, hogy mit mond vagy mire utasít titeket, az én életemet senki sem irányíthatja...

- Ezt miért nekem mondod? Miért nem neki? - Chanyeol arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott meg. Rideg volt, sokkal ridegebb mint az első csókjuk után. Bomi nem is értette, hogy hogyan volt képes ilyen változásra a fiú. Amikor az ajkuk összeért érezte, hogy valami elindul Chanyeolban, valami, ami benne is.