˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Huszonkettő

Jongdae legjobb barátjával, Minseok-kal sétált Szöul utcáin lakása felé. Nem akart Junmyeonéknál zavarni, ráadásul Bominak kell egy kis szabadság, pár óra, amikor nem figyel rá kilenc szempár.

- Szerinted Junmyeon elmondott neki mindent? - Minseok törte meg a már régen beállt csendet. A magas, mindig poénkodó fiú először nem válaszolt, hisz nem igazán tudta, hogy erre mit mondhatna. Csak nézte a szürke aszfaltot és gondolkozott.

- Talán. Majd kiderül, ha visszamegyünk. - felelte végül egyszerűen. Minseok kíváncsian méregedte Jongdaet. Nem tudta, hogy mi jár a fejében és ez picit zavarta.

- Szerinted kedvel minket? - kérdezte. Az idősebb srác furcsán nézett Jongdaere.

- Chanyeolt és Sehunt biztosan. Amúgy sem számít hisz a munkánkat kell végeznünk, nem pedig barátkoznunk. - megveregedte barátja vállát, majd megállt az ajtó előtt arra várva, hogy Jongdae kinyissa azt.

- Fegyvert nem kapsz! - jelentette ki Sehun határozottan. Az anyósülésen utazó Bomi könyörtelen szemekkel méregette.

- Vagy te szerzed meg, vagy én fogom, az engedélyed egyáltalán nem érdekel!

- Jesszus, neked mi bajod? - fékezett le hirtelen a fiú egy hatalmas galéria előtt.

- Véget akarok vetni ennek az egésznek! Nem akarok kilenc fiúval együtt élni, minden rohadt nap aggódni, hogy mikor rabolnak el és nem akarom, hogy Lee Junsu egy perccel is tovább éljen! - szemeiben könnyek hada gyülekezett, ahogy kimondta régi szerelmének nevét.

- Hé, hé, Bomi! Jól vagy? - felsőtestével a lány felé fordult és kíváncsian fürkészte arcát.

- Persze. Miért álltunk meg? - kérdezte. Próbálta lenyelni könnyeit, de Sehun tekintete csak még jobban arra késztette, hogy elsírja magát, pedig Ő erős akar maradni és nem összetörni.

De miért nem sikerül?

- Látom rajtad, hogy szenvedsz, szóval ne hazudj a szemembe!

Ennyi volt. Bomi nem bírta tovább, engedett a könnyeinek. Borzalmasan érezte magát amiatt, hogy újból összetört. Nem akart tovább gyenge lenni, mégis patakokban hullottak a sós cseppek szemeiből, Sehun pedig életében nem sajnált még így senkit.

Tönkre tettük az életét...

Biztonsági övét kicsatolva hajolt az idősebb lányhoz, hogy egy baráti ölelésbe invitálja és hátát simogatva próbálja meg megnyugtatni. Percekig csak így ültek az autóban, majd mikor Bominak végre sikerült megnyugodnia Sehun visszacsatolta biztonsági övét és beindította  a motort.

- Ha szeretnél róla beszélni, csak hajrá. Én meghallgatlak, itt vagyok, ha kellek.

- Ma már ne, elég lesz holnaptól. Köszönöm Chanyeol. - felelte, majd papírjai közt kezdett kutakodni, ezzel jelezve, hogy lezárta a beszélgetést, a colos pedig távozhat. Nem is mondott semmit idősebb barátjának, csak felállt és kisétált a helyiségből. Intett egyet a titkárnőnek és végleg eltűnt az emeletről. Gyorsan rohant a lépcsőn, hogy mihamarabb hazamehessen pár cuccáért, amit elvihet Bomiék régi lakására. Hajnalban megegyeztek a fiúkkal, hogy egymást váltva vigyáznak majd a lányra, és igaz, hogy nem Ő kezdi, mégis be akart még nézni és persze le akarta rakni a holmiját is.

Junmyeon bármennyire is próbálta, nem tudott a munkára koncentrálni, és amikor két órát ütött az óra és elérkezett az ebédszünet, összeszedte holmiját, a dossziékat aktatáskájába hajította, majd kulcsait felkapva kilépett irodájából. Titkárnője már elment, így az asztalhoz lépve, kurta, sietős írásjegyekkel kanyarintott a babakék jegyzettömbre egy üzenetet, miszerint betegség miatt hazament, a fontos papírokat faxolják át az otthoni számára, illetve a fontosabb ügyeket tegyék csak az asztalára, majd a lifthez sietett és tíz perccel később már az autójában ült és a bevásárlóközpont felé tartott, hogy bevásároljon otthonra és meglepje húgát - illetve a fiúkat is - egy mennyei ebéddel.