˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Tizenhét

A fiúk betörték az ajtót és a lakás minden pontjára egy-egy fegyvert szegeztek. Sehun a konyhában állt szintén pisztollyal. Chanyeol pedig épp akkor jelent meg kedvenc revolverével, amikor a fiatal fiú üvöltözni kezdett.

- Mi az ördögöt csináltok?

- Ezt én is kérdezhetném! - kiabált vissza Junmyeon teljesen kitérve a hitéből.

- Yixing valami lövésről beszélt és ide rohantunk. - Baekhyun kíváncsian nézett a colosra, aki leeresztette fegyverét majd zsebre is vágta azt. Megrándította a vállát és hátat fordított a társaságnak.

- Csak megijesztett az a nyomorult ott a konyhában! - ezzel már el is hagyta a helyiséget, hogy visszatérjen a vendégszobába. A fiúk kíváncsian néztek utána. Nem tetszett nekik barátjuk viselkedése.

- Látni akarom a húgomat! - jelentette ki a vezető és már meg is indult Bomi szobája felé. Felúton járt, amikor egy kéz ragadta meg a vállát.

- Hagyd pihenni, teljesen kimerült. - Sehun megszorította Junmyeon testrészét majd visszatessékelte a többiekhez.

Bomi mindent hallott a szobájából. A kiabálást, a hatalmas csattanást, amit a betört ajtó hallatott maga után. Már nem ijedt meg. Semmi sem tudta megrémiszteni többé, de hogy miért, azt Ő sem tudja. Talán beletörődött a történtekbe, abba, hogy bátyja és barátai a maffia tagja, hogy az élete sosem lesz olyan, mint régen? Ki tudja... Talán tényleg elfogadta a nyilvánvalót.

Bomi oldalára gördült és a falat kezdte bámulni. Testének minden porcikája fájt, elméjét pedig Chanyeol kötötte le, amit annak tudott be, hogy friss volt a csók emléke. Ujjaival végigszántott alsó ajkán.

Megcsókolt.
Tényleg megcsókolt.

Látta a fiú arcát, azt a tekintetet, ami megbánást tükrözött.

Megbánta, hogy megcsókolt, hogy hozzám ért...

Sírni akart, dühös volt Chanyeolra, csalódott a bátyjában. Nem tudta, hogy mit kéne tennie, nem értett semmit.

Sehun tálcával a tenyerében egyensúlyozott végig a hosszú folyosón, hogy aztán megálljon Bomi ajtaja előtt. Bekopogott, de nem kapott választ. Gondolkodás nélkül benyitott a helyiségbe. Junmyeon húga a fiúnak háttal feküdt az oldalán.

- Alszol? - kérdezte, miközben becsukta az ajtót. Bomi felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy ébren van. - Hoztam ennivalót. - a fiú lassan az ágyhoz sétált. Megvárta míg Junmyeon testvére felül a fekvőalkalmatosságon majd a tálcát az ölébe helyezte. Az igazat megvallva Sehun egyáltalán nem tudott főzni, csak a legegyszerűbb ételek elkészítésére volt képes, így kíváncsian figyelte Bomit, ahogy felveszi evőpálcikáját és enni kezdi a kimbapot. A fiatal fiú egy szót sem szólt, csak állt a bútor mellett és nézte a lányt. Nézte a testét borító kötéseket, a középbarna, kócos haját, a hosszú szempillákat, felrepedt ajkait, apró karcolásokkal borított kézfejét. Még a sebeivel együtt is gyönyörűnek találta, végre megértette, hogy mi fogta meg annyira Chanyeolt a lányban.

A törékenységgel vegyülő erő. Az a bizonyos plusz, amit minden férfi keres egy nőben.

Teljesen elbambult, észre sem vette, hogy időközben Bomi már befejezte az evést és az éjjeliszekrényre rakta a tálcát. Felvette a poharat, hogy beleszürcsöljön a narancslébe amit Junmyeon barátja frissen facsart neki.

- Megöltem egy embert... - Bomi halk volt, de Sehun ennek ellenére is hallotta mindenegyes szavát. Meglepődött. A lány ránézett. - Amikor kiszabadultam abból a hideg szobából elkaptak és nem tudtam mit csinálni. Elvettem valaki fegyverét és... lelőttem. Golyót eresztettem a koponyájába. Pont ide... - Bomi a tarkója fölé mutatott. A nála pár évvel fiatalabb srác csak most vette észre, hogy Junmyeon húgának mennyire remeg a keze.