˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Kettő

Újabb lövések dördültek el, a lány pedig felnézett a fiúkra. Reszketett, szíve fájdalmasan nagyokat dobbant mellkasában.

Félek.

- Én vagyok! - kiabálta. Füle csengett a lövésektől, alig hallott valamit, viszont a szitkok, amik Junmyeon száját elhagyták, mindennél tisztábban jutottak el hozzá.

- Odamegyek érte! - arcát eltorzította a düh, a fájdalom és az aggodalom egyvelege.

- Inkabb rakjátok be Sehunt az autóba, én elhozom onnan! - Chanyeol kivette az övcsatjából a pisztolyt és megnézte a tár tartalmát.

Három golyó.

- Nem fogunk beférni. - Minseok hangja pánikkal átitatott volt. Hirtelen mindenki felé nézett.

- Nyilván követett minket, ez pedig autó nélkül lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy valahol itt parkol. Menjetek és hozzátok rendbe Sehunt meg Junmyeon vállát. Én mindent elintézek. - ezzel a colos már rohant is Bomihoz, aki időközben bal karjára szorította kezét. A szürke furgon kerekei csikorogni kezdtek, majd villámgyorsan eltűnt. A lány lábra állt, mire a gyárban tartózkodó emberek újabb lövéseket adtak le. Chanyeol egy szemvillanás alatt ott termett előtte. Tenyerét a lány hátára fektette és úgy taszigálta előre, hogy minél távolabb kerüljenek az épülettől. Hátrafordulva Chanyeol is leadott egy-egy lövést.

- Mondd, hogy nem voltál olyan hülye, hogy taxival jöttél idáig! - mély hangjából kivehető volt mennyire ingerült.

- Biciklivel, ha ennyire érdekel! - Bomit idegesítette a hangnem, amit megütött a fiú. Milyen jogon szól így hozzá? Egyedül neki vannak jogai ahhoz, hogy a megengedettnél több dühvel köpje a szavakat.

- Hol az autó? - kiabált rá Chanyeol, ahogy hátranézett. A lány megszeppent. Hirtelen már nem is volt akkora a szája.

- Egy utcával feljebb. - választ nem kapott, csak egy erős szorítást a csuklóján. Nem is vette észre, hogy a fiú keze időközben hátáról a karjára siklott. Chanyeol hirtelen kezdett el rohanni, Bomi kis híján el is vágódott a repedezett aszfalton, de végül a colos vasmancsai megtartották. Szélsebesen futottak el a gyárépület előtt, miközben folyamatos lövésekkel ajándékozták meg Őket. A bandatagok nem hagyták annyiban a dolgot. Mindenáron maguknak akarták a fiút és a lányt, hogy aztán kiélvezhessék szadista vágyaikat, majd üzenjenek Junmyeon-nak, hogy eljött a háború ideje.

Bomi már kezdett kifáradni, amikor végre megpillantotta az ismerős fehér BMW-t. Mivel a kihalt utcán az volt az egyetlen autó, Chanyeol meg se kérdezte, hogy a lányé, vagy sem. Csak még gyorsabban rohant, ahogy a golyók záporozva zúgtak el fejük mellett. Bomi szíve ismét a torkában dobogott. Talán még életében nem volt ennyire megrémülve, meglepődve és soha nem volt még ekkora adrenalin lökete mint most.

Ő már biztosan hozzászokott.

Annyira elmélyült a fiú arcának tanulmányozásában, hogy észre se vette, hogy az említett hozzá beszél.

- Mi? - kérdezett vissza teljesen megfeledkezve a történtekről. Chanyeol csak megrázta a fejét és kutakodni kezdett a lány zsebeiben.

- Na jó, lehet, hogy lövöldöznek ránk és a bátyám barátja vagy, de ez még nem jogosít fel arra, hogy a zsebeimben turkálj! - fel volt háborodva. Miért is ne lett volna? Hisz egy vészhelyzet kellős közepén voltak. Bomi tenyere bizseregni kezdett. Abban a pillanatban, ahogy utolérték őket a colos megtalálta a kulcsokat.

- Túl sokat jár a szád és kevesebbet a lábad. - féloldalas mosolyt villantott, ami miatt ajka újra felrepedt és vér kezdett el csordogálni belőle. A lövés, ami váratlanul fogadta a két fiatalt, egyenesen a kocsi hátuljába ékelődött. Mielőtt Bomi megszólalhatott volna felpittyegett az autó. Chanyeol egy szó nélkül beült a vezetőülésre és beindította a motort.

- Megvárod, míg szitává lőnek, vagy be is szállsz végre, hogy megmenthessem az életünket?

Meg akarom ütni. Most már tényleg.

Bármekkora is volt a késztetés, inkább hagyta az egészet és beült a kocsijába, mire a fiú padlógázzal hajtott el a helyszínről miközben az üldözőik a teljes megmaradt tárukat is az autóba ürítették. Bomi hirtelen fájdalmat érzett bal karjában, ami igazság szerint a gyárépület elhagyása óta ott bujkált, csak a magas adrenalin szinttől nem érezte. Most viszont belenyilalt végtagjába. Lepillantott rá, de egyből meg is bánta. Pulóverének ujja kiszakadt közvetlenül a könyöke fölött. Az anyagot ragacsos folyadék itatta át. Ujjaival megérintette, de egyből felszisszent. Égető érzés vette úrrá egész karját, abban a pillanatban, ahogy odanyúlt. Pár másodperccel később már zsibbadt is. Chanyeol figyelmét nem kerülte el, hogy a lány fintorog mellette.

- Megsérültél? - hangja érzelemmentes volt, rá se tekintett, csak az utat nézte és autóversenyzőket megszégyenítő reflexekkel kerülte ki a gépjárműveket, miközben egy pillanatra sem vett vissza a sebességből. Bomi nem válaszolt. Szerinte elég nyilvánvaló, hogy nincs rendben. Lehámozta magáról a pulóvert és döbbenten vette észre, hogy amit ragacsnak hitt az a saját vére volt. A saját vére áztatta át ruháját és a karján ott tátong a lőtt seb.

- Megsérültél vagy sem? - kiáltott fel a fiú. - Jézusom, nehezedre esne megszólalni?

- Nem tudom, találd ki! Az egész karom és pulóverem mocskos a saját véremtől és elviselhetetlenül fáj! - a könnyek minden előzmény nélkül folytak végig Bomi arcán. Teljesen kiborult. Életében nem lőtték még meg, soha nem volt még olyan helyzetben, ahol szóba jöhettek volna a fegyverek, most pedig kiderült, hogy a bátyja és barátai bűnözők, ráadásul egy golyó eltalálta és egy olyan ember vezeti a kocsiját, akinek csak a nevét tudja. Minden olyan hirtelen és gyorsan történt. Nem tudta feldolgozni.

Újra kezére nézett. Egyre több lett a vér, Ő pedig szédülni kezdett.

- Nem érzem jól magam. - homályos volt előtte minden és nem tudta eldönteni, hogy a skarlátvörös folyadék miatt, vagy amiatt, hogy Chanyeol őrült módjára vezet. Ideje se volt kitalálni, ugyanis az autó csikorgó kerekekkel állt meg és le merte volna fogadni, hogy beleégett a betonba a kerekek lenyomata. Bomi biztonságiöve nem volt bekapcsolva, így csak reflexeinek köszönheti, hogy nem verte be a fejét a műszerfalba. Annyira gyorsan történt minden, Ő pedig olyan lassan fogta fel az agyával a történteket, hogy másodpercekbe telt, mire észrevette a colost. Chanyeol maga felé fordította a lányt. Óvatosan érintette meg. Ahogy egyik kezével a lány vállát, másikkal pedig alkarját fogta tekintete Bomi arcára siklott. A vér, ami a lány egész testrészét beborította, most az Ő kézfején folyt lustán. Közelebb hajolt a sebhez, hogy jól szemügyre tudja venni.

- Mennyit mutatok? - emelte fel hatalmas tenyerét. Bomi kótyagos tekintettel nézett rá. Nem tudta eldönteni, hogy hallucinál, vagy tényleg hirtelen kettő lett a fiúból. Válaszolni sem volt ideje, ugyanis a homályosságot felváltotta a sötétség.

Chanyeol szitkozódva ütött bele a kormányba. A gimnázium óta két szabályt tartott szem előtt. Az egyik, hogy minden erejével arra kell törekednie, hogy semmilyen úton-módon ne kerüljön kapcsolatba Junmyeon húgával, a másik pedig, hogy ha valahogy veszélybe kerül az élete, akkor minden áron mentse meg. Igaz, hogy Bomi életben van, de akkor is megsebesült, és ez csak miatta van. Ez már majdnem egy szabályszegés. Legalábbis szerinte.

Óvatosan nekidöntötte a lányt az ülésnek, majd becsatolta övét és újra a gázra taposott. Percekkel később már Junmyeon háza előtt parkolt. Elővette telefonját a zsebéből és tárcsázta Yixing számát. Amikor a negyedik csengés után sem vette fel, újrahívta.

- Mi lesz már? - ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon, miközben szemét le sem vette a mellette idézőjelesen üldögélő, eszméletlen lányról.

- Chanyeol! Mi történt?

- Kellene egy kis segítség.