˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Négy

Bomi sajgó végtagokkal, kialvatlanul ébredt. A szobát elárasztotta a napfény, a nyitva hagyott ablak miatt élesen hallatszódott be a nyüzsgő nagyváros zaja. Már a délutáni órákat járta az idő, mégis olyan volt, mintha még csak most kezdődött volna a nap. A lány percekig csak hunyorgott, majd a takarót ledobva magáról felállt. Minden egyes testrésze üvöltött a kávéért, fáradt volt, egész végig forgolódott és csak hat körül tudott elaludni egy fájdalomcsillapító után, ami némiképp enyhített a karja miatti kínokon. Most álmosan tekintett a sebre. A kötés szinte érintetlen maradt, csak pár centit csúszott feljebb, a közepén apró vérfolt pihent. A fájdalom enyhe volt.

Belebújt fekete mamuszába, majd a fotelhez lépve a selyem köntösért nyúlt. Felvette és már készen is volt arra, hogy elfogyassza reggeli italát. A szobából kilépve Junmyeont pillantotta meg, ahogy a kanapén aludt. Haja kócos volt, az arcán égtelenkedő sebek csak csúnyábbak lettek, néhány horzsolás körül bőre összehúzódott. Mindig az oldalán aludt el és egész végig úgy is maradt, most viszont a hátán feküdt.

Biztos a válla miatt.

Arcára kiült a fájdalom, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Békésen aludt tovább, mintha semmi sem történt volna hajnalban, mintha Bomi nem tudná az igazságot, mintha nem lenne semmi, amit meg kéne magyaráznia.

Egy ideig még elidőzött bátyán a tekintete, majd a konyhába sétált, ahol Sehun ült egy bögre gőzölgő kávé fölött. A lányt meg sem lepte a fiú jelenléte, hiszen a hajnali órákban egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy hazamehessen. Ahogy ránézett kiderült, hogy még a kiadós alvás sem változtatott külsején. Szinte ugyanolyan pocsékul nézett ki, mint az elhagyatott gyárépületben.

- Jó reggelt. - köszönt neki a lány miközben a szekrény felé sétált, hogy kivegye átlátszó csészéjét, hogy aztán forró koffein bombával töltse meg.

- Igazság szerint már délután kettő van. - ezzel belekortyolt fekete, cukor nélküli kávéjába. Bomi csak ekkor vette észre a csuklóján lévő véraláfutásokat. Csúnyák volt, és ki tudja, hogy mikor fognak eltűnni. Lelki szemei előtt egyből felvillantak az este történései, fejében visszhangzott a pisztolyok dörrenése, a csattanás, ahogy újra töltik a tárat. A cipőjének koppanása az aszfalton, a colos mély hangja, ahogy utasítgatja.

Lövések.
Golyózápor.
Sehun a székhez kötözve.
Chanyeol arca mielőtt elájultam.
Junmyeon keze, ahogy teste mellett lógott.
A golyó, ami pár centire a fejem mellett repült el.

- Jobban vagy? - a lány megugrott, ahogy meghallotta Sehun hangját. Nem nézett Bomira, kezei megremegtek a csészét szorongatva. Fehér bőrétől elütöttek a vörös sebhelyek és a lila foltok, amik arról árulkodtak, hogy tegnap csúnyán elbántak vele. Sajnálta Őt.

- Honnan tudod, hogy megsérültem?

- Pár órája itt volt Chanyeol, visszahozta a kocsidat. Meg hát, mindent elmesélt, és mit ne mondjak, jó nagy ostoba vagy.  - végre a lányra emelte tekintetét. Íriszei olyan barnák voltak, mint a gesztenye. Jobb szeme körül hatalmas monokli terült el. Sehun nézett ki a legrosszabbul a kilenc fiú közül, hála elrablóinak.

Tehát elvitte az autómat... Pompás. Legalább volt benne annyi, hogy vissza is hozza.

- Ostoba? - Bomi inkább magának, mint Sehun-nak szánta a kérdést.

Ha nem megyek oda akkor sosem tudom meg az igazságot a tulajdon bátyámról.

Belekortyolt a kávéjába majd fixírozni kezdte a folyadékot, miközben ide-oda döntögette a csészét.