˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Tizenegy

Sehun tekintete végigpásztázta a kihalt utcát. Egy lélek sem tévedt feléjük, a közvilágítás hiányától a sötét zug egyes helyei ellenségekhez méltóan mosolygott vissza a két fiúra. A hőmérséklet a reggeli jó idő ellenére rémisztő gyorsasággal hűlt le. Még az autók hangja is csak tompán jutott el hozzájuk. Az atmoszféra, ami körbevette a két fiút, egy kicsit sem volt megnyugtató. Épp ellenkezőleg, a frászt hozta rájuk. Arra ösztönözte a srácokat, hogy legyenek résen. Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas fal venné körül Őket, ezzel elzárva kettejüket a nyüzsgő várostól.

A fiatalabb fiú szeme sarkából pillantott Chanyeolra, hogy tetőtől talpig szemügyre tudja venni. A colos kezeit zsebrevágva támaszkodott sportautója mellett. Tekintete komoran pásztázta az előttük hatalmasodó, többszintes, szürke betontömböt. Sehun kíváncsi volt, hogy vajon mire gondolhat.

Bomira? A munkára?

- Furcsa vagy. - a pár centivel alacsonyabb Oh Sehun végül csak ennyit mondott. Jobbnak látta, ha nem kérdez semmit. A magas fiú nehezen tudta csak rávenni magát arra, hogy barátja felé fordítsa fejét.

- Miért? - emelte szemeit partnerére.

- Amióta találkoztál Bomival úgy viselkedsz, mintha hozzád tartozna. A féltve őrzött tulajdonodként kezeled! - kezeit karbafonta és oldalasan nekidőlt a fekete kisbusznak.

- Csak a munkámat végzem. - dobta oda Chanyeol félvállról.

- Szerintem meg vagy megszegted a szabályokat, vagy tetszik neked, de végül is a kettő kéz a kézben jár egymással. - Sehun olyan egyszerűen ejtette ki a szavakat a száján, mintha csak arról beszélni, hogy mit evett ebédre előző nap, Chanyeol pedig szólásra nyitotta ajkait.

Bomi még tájékoztatni akarta bátyját Chanyeol fogvatartásáról, de az illető bontotta a vonalat. A lány gyorsan hátsó zsebébe süllyesztette a készüléket, majd szorosabban szorítva a rovelver markolatát maga elé helyezte fegyverét.

Meg kell Őt találnom!

Szíve vadul kalapált bordái közt, testrészei sajogtak, agya ezerszeres gyorsasággal kattogott, míg szemei ide-oda jártak a folyosón. A sötétebb részeken, egészen az út végén, mintha alakok álltak volna Őt lesve.

Csak a képzeletem játszadozik velem.

Egészen halk léptekkel indult el előre a hosszú, gyérül megvilágított folyosón. Lábai megremegtek, ahogy egymás után emelte és rakta le a talajra őket. Élesen szívta be a levegőt, amikor hirtelen egy újabb szárny nyílt előtte. Óvatosan elnézett jobb oldalra de csak vaksötétbe burkolózó ajtókat látott hosszasan maga előtt, majd léptek zaja csendült bal oldaláról. Fejét egyből a hang irányába fordította.

Most mi lesz? Hova fussak? Rohanjak egyáltalán? Hova bújjak?

A kezében pihenő pisztolyt még erősebben szorította, míg a léptek egyre csak közeledtek. Bomi nem tudta, hogy hova menekülhetne. Félt benyitni bárhova is. Ötlet hiányában belépett az oldalsó folyosóra. A sötét árnyak között megbújva, lecsúszott a hideg fal mentén. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várni kezdett. A percek, amik teltek, iszonyatos súllyal nehezedtek a lány vállaira. Legszívesebben sírva, sikítva lövöldözött volna a hang irányába, de nem tudhatta, hogy ki közeledik, emellett pedig emberek életét sem akarta elvenni. Nem érdekelte, hogy mintapolgárra vagy az alvilág ebei közül az egyikre szegezi a pisztolyt. Senki sem érdemli meg a halált, legyen az jó vagy rossz.

Bomi a periférikus látásnak köszönhető száznyolcvan fokos tartomány határán pillantotta meg a fekete bakancsot. Kezét szájára tapasztotta, hogy még csak véletlenül se lehessen Őt hallani. Szívének gyors ritmusát próbálta a normálisba hozni. Az ismeretlen férfi hatalmas léptekkel haladt el Bomi előtt, mire a lány kifújta a bent tartott levegőt. Túl hangosan. A hollófekete alak megfordult és egyenesen a szökevény szemébe nézett. Bomi tudta, hogy nem látja a férfi, mégis megfagyott ereiben a vér. Úgy érezte, hogy vége mindennek, igazságtalanul elveszik az életét.