˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Tizennyolc

- Mi a baj? - Junmyeon barna szemeivel fürkészte húga arcát, ami ijedséget sugárzott. A frászt hozta a lányra.

- Semmi. - mogorván válaszolt vissza a feltett kérdésre, ami a fiú számára csak egyet jelentett: még haragszik rám.

- A sebeid... Fájnak még a sebeid? - ideges volt, tarkóját vakargatta. Legszívesebben magához húzta volna Bomit, hogy egyetlen öleléssel rendbe hozza a hibáit, rossz cselekedeteit és begyógyítsa sérüléseit.

Bár ezt ennyivel lehetetlen lenne.

- Egy picit. - felelt röviden. Bominak semmi kedve nem volt beszélgetni a bátyjával, jópofizni meg végképp nem.

- Megnézhetem őket? Lecserélem a kötéseid...

- Nem kell. Sehun és Chanyeol már elintézték. - ezzel már ki is nyitotta az ajtót, majd hatalmas lendülettel becsapta testvére előtt. Junmyeon tudta, hogy hibás és megérdemli azt, ahogy Bomi viselkedik vele, mégis szívét törte össze minden egyes pillanatkor, amikor haragudott rá. Komótosan sétált vissza a nappaliba, hogy folytassa az olvasást, ám amint leült a kényelmes bőrkanapéra és kinyitotta a fekete, keménykötésű könyvet, rá kellett jönnie, hogy sajnos nem tud koncentrálni. Egyszerűen nem tudott a lapon heverő szavakra összpontosítani.

"Sehun és Chanyeol már elintézték!"

Chanyeol, Chanyeol és Chanyeol...

Junmyeont elöntötte a méreg. Kezdett elege lenni abból, hogy barátja mindig Bomi közelében van, hogy mindig miatta kerül bajba.

És persze miattam is.

Bomi óvatosan levetkőzött, szakadt ruháit a fürdőszoba egyik végébe hajította. A tükörhöz fordult, hogy szemügyre vehesse arcát, egész testét. A látvány, ami elé tárult megrémisztette. Haja, akár egy madárfészek, tincsei összeragadtak a kosztol és az izzadságtól, néhány hajszálat bemocskolt a vér, ami kezeiről került rájuk. Arcát por lepte el, néhol látszódtak Chanyeol ujjainak lenyomatai.

Akaratlanul is megtisztított a kosztól.

A lány nyakán véres ujjlenyomatok, véraláfutások pihentek. Észre sem vette, hogy szeméből könnyek gördültek ki, majd folytak végig orcáján. Sosem volt fontos számára a szépség, most mégis elszomorította a kinézete. Gerincén végigfutott a borzongás, ahogy eszébe jutott hogyan is szerezte a testét borító sebeket. Újra érezni kezdte a kés pengéjének fájdalmas tapintását, ahogy felszántja bőrét, a hideg kezeket, ahogy nyaka köré fonódnak, a kacajra, a mosolyra, a fiúra és arra az emberre, akit megölt. Most már zokogott, torkából halk nyüszítés tört fel. Végül ellépett a tökürtől, belépett a zuhanyzókabinba, majd megnyitotta a zuhanyrózsát. Nem állt alá. Eleinte nem. Csak sírdogált és reménykedett abban, hogy a víz elnyomja könnyeinek dallamát.

Miért vagyok ilyen gyenge? Miért történik ez velem?

A kötések, amik a testén éktelenkedő sebeket rejtették, szépen lassan felmondták a szolgálatot és elázva hullottak a zuhanyzótálcába, ezzel felfedve a hosszú, mély vágásokat. Bőre égni, fájni kezdett, amitől még jobban sírt.

Hagyd már abba a bömbölést! Nem vagy már gyerek!

De hiába parancsolt magára, könnyei nem akartak elapadni. A tusfürdőért nyúlt majd egy kis adagnyit a tenyerébe nyomott. Leült a zuhanyzótálcába és óvatosan rákente testére. Az égető érzés szüntelenül uralta minden egyes porcikáját, Ő mégis csak sikálta és sikálta bőrét, hogy végre megszabadulhasson minden rossz tettétől, a fájdalomtól, a kezéhez tapadó vértől és persze Chanyeol csókjától. Annyit piszkálta sebeit, hogy felszakadtak és az átlátszó víz vérével keveredett. Pár másodpercen belül piros folyadékban fürdött. Sikított, zokogott. Kínokat élt át, de nem törődött vele, csak kaparta, dörzsölte egész testét, hogy megszabaduljon mindentől, ami fájdalmat okozott neki.