˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Tizennégy

Lábai ólom nehezek voltak minden lépésnél amit megtett. Legszívesebben elfutott volna, a saját lakására, arra a lakásra, amihez nem fűződik halál, fontos személy elvesztése. Elege volt ebből az egészből.

Bomiban csak akkor tudatosult, hogy kéne kulcs is, amikor a fekete ajtóhoz érve megtorpant és zsebében kezdett el turkálni. Chanyeol ezen akaratlanul is elmosolyodott és előrántotta a kulcscsomót, amit a lány évekkel ezelőtt egyszerűen csak felakasztott a tartóra, hogy többet ne is vegye hasznát. Nem értette, hogy hogy kerülhetett a coloshoz, de nem is nagyon foglalkozott vele. Sokkal inkább lekötötte a figyelmét a sebesen dobogó szíve és a remegés, ami már nem is tudja mióta uralja testét. Kezdett elege lenni.

A hatalmas mahagónifából készült ajtó zárja kattant, mire a magas fiú belökte. Az illat, ami megcsapta az orrukat, ismerős volt.

Lágy levendula. Anya kedvence...

A fekete bőrkanapé, a hatalmas televízió, a fotelek, az üvegből készült dohányzóasztal, az étkező, ami a nap túlnyomó részében fényáradatban úszik, a fenyőasztal és székek, a váza, amiben mindennap friss virág volt, a konyha, ahol minden a legmodernebb volt és ahol a kedves dajkája, Mrs. Lee mindig örömmel főzött a családnak, a folyosó, ami fényképekkel volt tele, az akvárium, amiben évekkel ezelőtt még gyönyörű sósvizi halak úszkáltak. Minden olyan volt, mintha csak egy hétre elutazott volna el a Kim család, pedig már évek óta nem lakott ott senki.

Bomi szédülni kezdett. Erősebben szorította Sehun felkarját, mire a fiú kérdően nézett rá.

- Minden rendben? - kérdezte, mire Chanyeol is felé fordult, levéve szemét a vendégszobáról, ahol egy egész katonai hadseregre elég fegyver volt.

És Junmyeon szobája... Fél Szöul megfigyelésére elegendő technikai eszköz...

- Le kell dőlnöm... - alig jöttek ki szavak a torkán. Chanyeol jobban megvizsgálta Bomi, majd egyenesen a konyhába sietett.

- Kísérd be a szobájába! - vetette oda Sehunnak, csak úgy félvállról. A fiatalabb nem ellenkezett, óvatos, lassú léptekkel haladt Bomi mellett. A lány hálás volt neki, amiért törődött vele. Úgy érezte, hogy nincs egyedül.

Ahogy a régi szobájához értek félelem futott végig rajta. Olyan régen nem járt már itt. Megrémítette a sok emlék. Ahogy részegen jön haza, ahogy apja reggelente benyit hozzá, hogy felkeltse, ahogy néha-néha bekopog, hogy beszélgessenek, ahogy első szerelme miatt vigasztalja az ágyon ülve egy nagy tál pattogatott kukorica és egy vígjáték kíséretében. Édesapja csak azért vett filmeket, hogy felkészült legyen minden szerelmi bánatra, ami egyetlen lányát éri. Bomi mindig is apás volt, még a személyiségük is megegyezett. Pontosan olyan volt, mint a néhai Kim elnök. Hajuk ugyanolyan barna volt, szemük ugyanúgy csillogott, kezük kecses és apró volt. Tele voltak tervekkel, mind a ketten sokra akarták vinni, küzdöttek mindenért. Elválaszthatatlanok voltak. Jobban szerette édesapját, mint édesanyját, és Mr. Kim talán jobban szerette a lányát, mint legidősebb gyermekét és egyetlen fiát, Junmyeont.

- Készen állsz? - elmélkedését Sehun hangja törte meg, kezével erősebben tartotta barátja húgát, ugyanis a lány egyre jobban kezdett összeesni karjaiban. Arca falfehérré vált. Észre sem vette, hogy ilyen rosszul van. Végül bólintott és óvatosan lenyomta a szürke kilincset. A szoba, amit évekig használt, még mindig ugyanolyan volt. A helyiség bal oldalán, középen helyezkedett el az ágya, amit már biztosan kinőtt. A fehér lepedő és a szürke, szatén ágynemű érintetlenül pihent, rajtuk pedig ezernyi szürke párna hevert lustán. Még egy plüss is ott bujkált. Egy apró, krémszínű maci, nyakán rózsaszín masnival. Még édesapjától kapta a tizenhatodik születésnapjára. A szoba padlója szőnyegből állt, aminek halványszürke színe passzolt a fehér falakhoz. A plafon közepéről egy hatalmas csillár lógott alá, amit még édesanyja választott neki, mikor megszületett. A neon feliratok, a bekeretezett képek a falon lógtak, íróasztala tele volt füzetekkel, rég nem olvasott könyvekkel. Gardróbjának ajtaján egy tükör függött, és az ajtó mögött csak egy üres szekrény lapult. Legalábbis úgy tudta, hogy üres. Odalépett és kinyitotta. Régi ruhákkal és cipőkkel volt tele. Azt hitte, hogy ezeket már rég kidobta, de aztán eszébe jutott bátyja, aki sosem akarta, hogy a ház üresen álljon, mintha mindent maguk mögött hagytak volna. Hiányzott neki az apjuk és semmi pénzért sem akarta kitörölni az emlékét, ahogy Bomi sem, de még így sem értette, hogy miért tartotta tisztán a lakást és miért tartott meg mindent, ami tinédzser korukban a tulajdonuk volt. Visszacsukta az ajtót és megfordult. Sehun még mindig az ajtóban állt. Egy milliméterrel sem lépte át a küszöböt. Illedelmes fiú volt.

- Nyugodtan bejöhetsz. - hangja erőtlen volt. Megejtett egy mosolyt a fiatal fiú felé, mire Ő csak bólintott és tett egy lépést Bomi felé. Körülnézett a szobában.

- Bazsarózsa illat van. - szólalt meg kicsit mélyebb hangján.

- A kedvenc virágom. - felelte egyszerűen a lány. Tett egy lépést a régi ágya felé, de egyből átgondolta, hogy jó ötlet volt-e, ugyanis abban a pillanatban, ahogy megmozdult, forogni kezdett a szoba és már készült a fájdalomra, amit a várt esésnek kellett volna okoznia. A puha szőnyeg helyett viszont két erős kart érzett dereka körül átfonódni. Sehun még idejében kapta el. Egyik karjával a lány lábához nyúlt és felkapta. Bomi csak kábán nézte a fiú arcát. Csak most vette észre, hogy milyen erős állkapocscsontja van. Messze nem úgy nézett már ki, mint az a kisfiú, aki a csapatképeken mosolygott, miközben valaki arcát vagy kitakarta, vagy szamárfület mutatott az illetőnek, aki a legközelebb állt hozzá. Felnőtt férfi lett Oh Sehunból. Meglepte a lányt, hogy fiatal ismerőse milyen könnyedén vette karjaiba.

Mérhetetlen erő rejtőzhet benne.

Junmyeon legfiatalabb barátja lerakta Bomit az ágyra és gondosan betakargatta. Ekkor lépett be a szobába a majdnem két méter magas Park Chanyeol, kezében egy pohár vízzel.

- Minden rendben? - kérdezte mély hangján. A lány felé fordult, hogy ránézhessen. Ahogy megpillantotta a vadságot sugárzó vörös hajzuhatagot, szíve vészes gyorsasággal kezdett dobogni, miközben néha-néha kihagyott egy-egy ütemet. Bomi nem tudta, hogy mi történik vele. Soha nem érzett még ilyen erős dolgot senki jelenléte miatt..

- Alig van egyensúlyérzéke. Ki van száradva és szerintem enni sem evett sok mindent, a sebei pedig elég rondák... Elmegyek és felpakolom a hűtőt, kérlek, vigyázz addig rá! - Sehun megveregette barátja vállát és kisétált a szobából. Pár másodperccel később már a bejárati ajtó zárjának kattanását is hallani lehetett. Bomi és Chanyeol egyedül maradtak a hatalmas lakásban. A csend, ami belepte az egész emeletet, iszonyatosan zavaró és kínos volt. A fiú Bomi felé nyújtotta a poharat majd miután elvette azt elhagyta a szobát, ezzel magára hagyva Jummyeon húgát. Bomi nagy levegőt vett és jobban magára húzta a paplant. Egy pillanatra úgy érezte, hogy végre hazatért, de apja halála rémisztő gyorsasággal ékelte vissza magát gondolataiba.

Chanyeol becsukta maga mögött az ajtót, aminek aztán neki is dőlt. Egész testéről csöpögött az izzadság, amit az idegesség okozott. Kényelmetlenül érezte magát ruháiban. Percekig csak támasztotta a fadarabot, majd végül arra jutott, hogy elmegy lezuhanyozni. Először a vendégszobák felé sietett. A lakást már évek óta használták a fiúkkal, így egy-két ruha és tisztálkodószer mindig akadt. A halványkékre festett szobában körül sem nézett miután benyitott. Pontosan tudta, hogy mi hol van, otthonosan mozgott a Kim család régi fészkében. Már a focicsapatba való belépése óta második otthonaként tekintett barátja otthonára. Mindig szívesen látták a Kim szülők az egész csapatot, bármikor jöhettek. Egyedül Bomit nem ismerték. Sosem találkoztak, nem látta felnőni, nem volt köztük semmilyen kapcsolat. Bomi gimnáziumi éveit kollégiumban töltötte. Szöultól messze járt iskolába, csak hétvégente járt haza, Chanyeolék olyankor pedig buliztak vagy plusz edzésekre mentek. Mindig csak képeken látták a lányt.

A colos kinyitotta a gardróbot és kivett egy egyszerű szürke melegítő nadrágot, mellé pedig egy fekete pólót, illetve kezébe vett egy boxeralsót is. Lekapott a legfelső polcról egy törülközőt és már ment is, hogy végre lezuhanyozzon. A fürdőben szinte letépte magáról a ruhadarabokat, hogy aztám villámgyorsan beugorjon a zuhany alá. A legforróbb fokra állította a csavart és már folyt is testére az égetően meleg víz. Nem vette le a zuhanyózsát a helyéről, inkább hagyta hogy csak úgy folyjon rá a víz. Jól esett neki, hogy végre megmosakodhat, hogy egy pillanatra nem kell azon törnie a fejét, hogy hol lehet Bomi.

Bomi...

Bomi!

Chanyeol hirtelen zárta el a vizet.

Vigyáznom kell Bomira!

Megragadta a fehér törülközőt és dereka köré csavarta. Nem foglalkozott azzal, hogy gyakorlatilag nincs rajta semmi, hogy vörös hajából csavarni lehet a vizet. Csak haladt előre hatalmas léptekkel. Az ismerős ajtóhoz érve szívének egyenletes dobbanása megváltozott. Szerve kihagyott egy ütemet, torkában gombóc keletkezett. Egy pillanatra lehunyta pilláit, majd megragadta a kilincset és kopogás nélkül benyitott a lány szobájába. Arca falfehérré vált, ahogy megpillantotta az üres ágyat, a pohár, amit nemrég még Ő töltött meg vízzel, most a földön hevert.

Hova lett?