˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Húsz

Már hajnalodott, amikor Yixing és Junmyeon felértek a legfelső emeletre. Az ajtó előtt Jongdae és Minseok alakjába botlottak. Csak megszorította mind a két fiú vállát, majd a lakásba lépve egyenesen Bomi szobájába sietett. Bár nem vágyott kínai barátja társaságára, mégis jól esett neki, hogy követte a bárba és beszélt a fejével.

Yixingnek igaza van. Beszélnem kell Bomival. Megérdemli az igazságot.

Óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd alvó húgához sétált. Lassan felmászott az ágyra és Bomi mellé feküdt.

Majd holnap. Most legalább pihen.

Közelebb bújt a lányhoz, karjával átkarolta és egy apró puszit lehelt arcára, pont úgy, mint régen, amikor még kicsik voltak. Órákon át nézte Bomi gyönyörű arcát, a törékeny testet, amit most bekötözött sebek borítottak. Junmyeon szomorú volt. Sosem akarta, hogy szeretett húgának bántódása essen, hogy meg kelljen tudnia mindent, ami miatt darabokra hullott a családjuk, ami miatt meg kellett halnia az édesapjuknak. Kim Junmyeon mindig is erős férfi volt, most mégis kicsordultak a könnyei. Nem tudta elhinni, hogy kudarcot vallott, hogy a számára legfontosabb személy életét sodorta veszélybe. Simogatni kezdte Bomi puha haját, mire testvére mocorogni kezdett, majd hozzábújt.

- Annyira sajnálom Bomi-yah! Sosem akartam, hogy bajod essen. Apa sem. Védelmet kellett volna nyújtanom, de önző módon megelégedtem azzal, amit tettünk, és most mégis ide jutottunk. Miért nem mondtad, hogy Junsuval vagy? Akkor meg tudtalak volna védeni. Elüldözhettem volna, hogy ez sose történjen meg. Nyugodtan kellett volna élned, gondok nélkül. - szorosabban ölelte húgát, amitől felkelt. Álmos szemekkel nézett fel a mellette fekvő fiúra. Még nem pihente ki magát.

- Junmyeon? - kérdezte rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. Az idősebb csak megcirógatta a fejét, majd bólintott. - Tudni akarok mindent... Hogy mi ez az egész, hogy apa miért akarta, hogy elmeneküljek.

A legidősebb Kim furcsán nézett Bomira.

Elmenekülni?

- Apa... - Bomi hangja elcsuklott, gombóc keletkezett a torkában, a sírás kerülgette. - Apa vett nekem egy házat a tizennyolcadik szülinapomra, írt egy üzenetet is, hogy ne ártsam bele magam a dolgaidba és minél hamarabb menjek el Szöulból... De nem értem. Honnan tudta, hogy benne vagy egy maffia bandában?

Junmyeon hosszú ideig nem válaszolt, csak bámult maga elé, míg Bomi szótlanul várt a válaszra bátyja karjai közt. A Nap már lassan felkelt, reggel hét óra körül járhatott már. A hatalmas égitest a narancssárga és piros színben pompázó sugarai meleg fénnyel árasztották el a szobát, ami évekig üresen állt. A hosszúra nyúlt napok alatt csak a testvérek, a boldog család emlékei és a néha fel-fel bukkanó fiúk keringtek a hatalmas lakásban, most viszont mintha a múlt elevenedett volna meg. A Kim testvérek ott feküdtek az ágyon egymáshoz bújva, mint régen, amikor még alig voltak többek tíz évesnél.

- Talán el kéne mondanom neked mindent... - Junmyeon suttogott. Ettől a pillanattól rettegett mindig. A naptól, amikor mindent el kell mondania Bominak, amikor fájdalmat kell okoznia húgának. Amikor a szépen felépített álomvilágot alapjaiban kell lerombolnia.

Hát eljött ez a nap is. Fel kell tépnem a régi sebeket.

- Nem ártana. - válaszolta Bomi olyan halkan, akárcsak a bátyja.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked Bomi! Már csak te maradtál nekem a családból, és a biztonságod függ ettől!

- A biztonságom már napok óta nem függ semmitől. Belekeveredtem Junmyeon, és bármennyire is fájdalmas az igazság, tudnom kell róla! A családunkról van szó. Rólad van szó! A bátyám vagy és jogom van megtudni, hogy mi folyik itt! - próbálta meggyőzni testvérét, de be kellett vallania, hogy még magát sem tudta.