˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Egy

A Kim család legfiatalabb tagja, Bomi tompa csattanásokra kelt fel. Sosem tudott valami jól aludni, de ezen az estén a szokottnál is borzalmasabban működött az alvókája. Az utcán lévő lámpa fénye gyérül világította meg szobáját, az egész helyiség félhomályba burkolózott.

A huszas éveiben járó lány lassan felkönyökölt az ágyban, takaróját félig ledobta magáról. A csattogó hangok elhalkultak. Újra csend borult a lakásra, de Bomi nem tudott megnyugodni. Különös érzés kerítette hatalmába és akárhogy próbálkozott nem tudott tőle megszabadulni. Végül az ágyon felülve belebújt mamuszába, az ablak melletti fotelből felkapta a köntösét, majd a selymes anyagot magára terítette. Bizonytalan léptekkel indult meg az ajtaja felé. Megfordult a fejében, hogy talán magával vihetne egy tompa tárgyat, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát, de végül elhesegette a gondolatot.

Mégis ki törne be pont ide? Már a lenti bejárati ajtón olyan nehéz bejutni, mint a Fehér Házba.

Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nem akart zajt csapni. Az apró résen kilesve nem látott semmi furcsát egészen addig, míg a nappali irányába nem tekintet. Bátyja dolgozószobája tárva-nyitva állt, a lámpa égett. A helyiségbe ugyan nem látott be, de a nagy fényáradat emberek alakját festette a szemközti falra.

- Kik zavarhatják ilyen későn? - a kérdést teljesen magának szánta, de rá kellett jönnie, hogy túl hangosan szólalt meg, ugyanis az egyik árny egyre nagyobb lett, ahogy közelített az ajtóhoz. Bomi rémülten, torkában dobogó szívvel húzódott vissza a szobájába.

A fiú kilépett a folyosóra és pár, hosszúnak tűnő másodpercig nézte a folyosót. Egyenesen Bomi szobája felé lesett, hátha észrevesz valami mozgást.

- Jongin, minden rendben? - a kérdés elég hangosan szállt a levegőben ahhoz, hogy még a lány is hallja.

Jongin?

- Persze, csak mintha Bomi hangját hallottam volna a folyosóról.

Lebuktam. Lebuktam...

Teljesen kétségbeesett. Meghallották. De mitől fél ennyire? Jongin nevét hallotta. Jonginét, aki már a gimnázium óta ismerte a bátyját, igaz még sosem találkozott vele. Nincs mitől félni, hisz csak egy barát. Egy ember, aki jóban van Junmyeon-nal.

Bomi bármennyire is próbálta megnyugtatni magát, nem ment neki. Hisz mit keresnek itt a bátyja barátai az éjszaka kellős közepén, ráadásul a dolgozószobában? Junmyeon ilyen későn már nem dolgozik. Bármennyire is legyen fontos egy ügy éjfél után már nem intéz semmit, és bizony az óramutató már lassan a három órát ütötte.

- Majd én megnézem. - Junmyeon hangja furcsán csengett. Mintha valami miatt nagyon ideges lenne. Bátyja hangjához mocorgások és léptek zaja társult. A fiatalabbik Kim lerúgta magáról a mamuszt, a selyem köntöst a fotelre dobta és bebújt az ágyba. Szíve olyan gyorsan és erőteljesen dobogott, hogy kezdte azt hinni bármelyik percben kiszakadhat a helyéről. Próbált megnyugodni, úgy csinálni, mint aki alszik, de szapora lélegzetvételeit nem tudta visszaparancsolni a normális ütembe.

Az ajtó hirtelen nyílt ki. Bomit annyira meglepte, hogy megrándult, ezzel szinte leleplezve saját magát. A teljes lebukást elrejtve, mocorogni kezdett, mintha csak álomvilágban lenne.

- Bomi! - Junmyeon suttogott, de hangja még így is erőteljes volt. A lány nem akart válaszolni, nem lett volna hiteles. Így csak átvetette karját a párnán és szuszogott tovább. Bátyja belépett az ajtón, az ágyhoz sétált, majd odahajolt hozzá és egy puszit nyomott a homlokára. Léptei egyre csak halkultak, ahogy kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Bomi még várt pár percet majd a szekrényéhez lépett. Kivett egy fekete farmert, hozzá egy szürke pólót és egy szintén fekete zipzáros pulóvert. Az ajtóhoz lépett és újra kinyitotta. Amennyire halkan csak tudta átlépte a küszöböt és lassan visszazárta az ajtót. A cipőjéhez sietett, felkapta majd belopakodott a konyhába. Leült a márványlapokkal lerakott padlóra, majd felvette lábbelijét. A szekrényhez lapulva kezdett el hallgatózni. Újra felcsendült a furcsa csattanás és a széf zárjának kattanása.

Mióta van a lakásban széf?

Léptek zaja hallatszott és sorra bukkantak elő a fekete alakok. A legsötétebb színbe öltözött mindenki. A holló színű nadrágok, cipők, pulóverek áradatában sétáltak el a konyha előtt, és kezükben ott volt az, ami a csattanásokat okozta.

Fegyverek. Mindenkinél fegyver.

Bomi nem hitt a szemének. Bátyja és barátai talpig feketébe öltözve fegyverekkel hagyja el a lakást. A lány Junmyeon szobájában lévő hatalmas, bekeretezett képre gondolt. Bátyja akkor volt végzős és a csapat egymás után két kupát is megnyert. Annyira örültek, hogy elmentek egy hétvégére a Jeju szigetre. Ott készült róluk a fotó. A tengerparton. Mindenki boldog volt, önfeledten nevettek.

De hát mi lett azokkal a fiatal fiúkkal, akik a gimnázuimi focicsapatnak hála ismerkedtek meg? Mi lett azokkal a tizenéves srácokkal, akik teli voltak ambíciókkal és az amerikai foci volt az életük? Hogy keveredhettek olyan helyzetbe, hogy fegyvert kelljen használniuk?

Bomi teljesen belemerült a gondolataiba. Csak akkor eszmélt fel, amikor az ajtó zárjának kattanását hallotta. Amilyen gyorsan csak tudott az ablakhoz sietett és amikor látta beszállni a fiúkat egy szürke kisbuszba a bejárati ajtóhoz ment. Levette a kulcstartóról a lakás, illetve a kocsi kulcsait, majd másodpercekkel később már a lépcsőházban rohant le.

A lány Gangnam-ból kihajtva, a Seongsu hídon át érte utol a szürke kisbuszt. A gondolatai össze-vissza cikáztak, próbált rájönni, hogy hogyan, vagy egyáltalán miért volt Junmyeonéknál fegyver. Ki akarta deríteni, hogy mire készülnek a srácok. Kitartóan, de tisztes - már ha lehet ilyet mondani - távolságból követte a furgont. A hídról lehajtva a Seongdong kerületben találta magát. A Gosanja nevű úton haladtak tovább, végül ráfordultak a Gwangnaru útra. Junmyeonék autója olyan gyorsan haladt előre, hogy Bomi már azt gondolta a beton akár meg is olvadhatna a gumik alatt. Jóval a megengedett sebesség fölött voltak.

Az autó egy elhagyatott gyárépület mellett parkolt le a Dongdaemun kerületben. Bomi egy utcával feljebb rakta le a kocsiját, majd futva visszament az épülethez. A fiúk még a furgonnál ügyködtek. A pisztolyokat a nadrágjukba tették, páran plusz töltényeket is raktak el. Végül körülnéztek és beosontak a gyárba.

A lány nagy levegőt vett és utánuk szaladt. Nem akart bemenni, nem lett volna ínyére, ha a bátyja észreveszi őt. Nem tudhatja meg, hogy követte őket. Az ablakhoz lépett és óvatosan belesett rajta. Egy iroda volt berendezve a kis helyiségben. Legalább öt évnyi por hevert a polcokon és az asztalon. Teljesen beleillet az elhagyatott gyárépület elképzelésbe, egy valamit leszámítva. A székhez kötözött Oh Sehunt. Arca sebhelyekkel volt tele, ajka felrepedt, orrából vér folyt, feje furcsán előre hajlott, mintha nem lenne eszméleténél. Hirtelen eldördült az első lövés. Bomi ugrott egyet ijedtében. Szíve összeszorult.

Csak Junmyeonéknak ne essen baja! Könyörgöm!

Újabb lövést adtak le miközben az iroda ajtaja kiszakadt a tokjából. A lány nagyot nyelve nézett be az ablakon keresztül. Bátyja rontott be a helyiségbe. Bal keze érdekesen lógott teste mellett. Sehunhoz rohant, eloldozta a köteleit és a vállára kapta. Arca eltorzult a fájdalomtól. Lövések hangja szólt mindenhonnan, a bent lévő emberek szünet nélkül tüzeltek, kész csatatérré vált a gyárépület.

Hirtelen kivágódott a bejárat ajtaja és a fiúk rohantak ki rajta. Bomi felegyenesedett. Abban a pillanatban, ahogy felállt egy golyó száguldott el közvetlenül a feje mellett pár centire. Az ablak szilánkokra tört, a lány pedig sikítva a földre térdelt, kezét szorosan a fülére nyomta.

- Bomi? - üvöltötte egyszerre nyolc ember, ahogy a hang irányába fordultak.