˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Huszonnégy

Hana úgy nevetett, mint még soha. Hangjában ott volt minden gonoszság, fájdalom, boldogság és élvezet. Már alig várta, hogy Junsu elé álljon és elmondjon neki mindent.

Egy pillanatra Bomira tekintett, aki eszméletlenül hevert az anyósülésen. Végül szemeit visszavezette Szöul utcáira. Ujjai bizseregtek, ahogy egyre közelebb értek Gangnam egyik hatalmas, fekete épületéhez. Izgult, hogy kedvese vajon mit fog szólni ahhoz, amit a ma este folyamán elkövetett.

Az autóból kiszállva egyből tárcsázta legnagyobb bizalmasát, aki percekkel később már ki is lépett a hatalmas üvegajtón.

Az izmos, harmincas körüli férfi szeretettel az arcán fogadta Hanát.

- Kisasszony, örülök, hogy épségben hazaért! - megsimogatta a lány haját miközben tekintete a kocsiban heverő Bomira téved.

- De kisasszony, Ő nem...?

- De igen. - felelte merő undorral a hangjában. Nem is nézett barátnője irányába, csak megindult a bejárat felé, ám mielőtt még beléphetett volna a hatalmas csarnokba, a válla felett odaszólt a férfinek.

- Csak kapd fel, mint valami zsákot és hozd fel a lakásomba!

A hajnali órák miatt kihalt folyosó csendjét Hana tűsarkújának hangos kopogása, és a mögötte haladó maffiatag cipőjének halk nesze zavarta meg. A lift hamar felvitte őket az épület legmagasabb szintjére, ahol Junsu, és mellette Hana lakása helyezkedett el.

- Vidd be és dobd le valahova!

- De Junsu úr...

- Nem érdekel! Nem érhet ehhez a ribanchoz, érthető? - olyan nagy düh tombolt a lányban, mint még talán soha, így jobbkeze egyáltalán nem akart neki ellenkezni, inkább egy szó nélkül bevitte Bomit a lány lakásába. Hana megrázta magát, majd folytatta útját kedveséhez. A bejárati ajtót kopogás nélkül nyitotta ki, aminek köszönhetően két pisztoly csövével nézett farkas szemet.

- Idióták! - préselte ki fogai között, miközben elsétált a két testőr mellett. A nappaliból áttérve egy hosszú folyosón ment végig, aminek a végén egy zárt ajtóba ütközött. Amint megállt előtte egyetlen egy lélegzetvétellel kifújta minden dühét és arcára erőltetett egy mosolyt. Hosszú szőke haját hátradobta, majd bekopogott a hatalmas fekete bejáraton.

Junsu álmos, rekedt hangja tompán szűrődött csak ki, nem lehetett érteni, hogy egy "tűnj el" vagy egy "gyere be" csúszott ki a száján. Hana nem zavartatta magát, lenyomta az aranyozott kilincset és benyitott a szobába. Az ismerős fekete falak, a hatalmas faasztal, a díszként szolgáló kandalló és a hatalmas ágy kedves ismerősként fogadta a lányt, ellenben a barna hajú, huszas éveit alig taposó fiút, aki most álmosan és dühösen méregette a majdnem vele szemben álló hölgyet.

- Mit keresel itt? Hol van Bomi?

- Édesem, ne izgasd fel magad! - halálosan magas tűsarkújában egyre közelebb tipegett szerelméhez. Fáradtnak érezte magát, egyetlen vágya az volt, hogy befekhessen a szeretett férfi ágyába.

- Ne nevezz az édesednek! Hol van Bomi? - olyan közel lépett Hanahoz, hogy ajkaikat már csak pár centi választotta el. Míg Junsu arcát a düh és az undor egyvelege torzította el, addig Hana előtt elködösült a világ. Teljesen megbolondította a szerelem.

- Biztonságban. De nem értem, hogy miért izgat ez téged! Én vagyok a menyasszonyod és nem Ő!

- Én Őt szeretem és jobb lesz, ha ezt a fejedbe vésed! Sose leszek a tiéd! Most pedig ha megbocsájtasz... - a fiú indulatosan ellökte útjából a lányt, majd az ajtó felé kezdett el sétálni.