Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

1. Sura sokat tud, de nem eleget

Igen, megint szökni próbáltam. De most hajszál híján sikerült is.

– Hogy-hogy nem tudtál a nyomkövetőről?! – sziszegtem az elfojtott dühtől remegő hangon Hobelnek, és olyan közel hajoltam, amennyire a kikötözött kezeim engedték. Gondosan a hátsó ajtó fölé rögzítették őket, az ajtót meg lezárták, ha esetleg az a képtelen ötletem támadna, hogy kivetem magam a mozgó járműből. Egyébként megtettem volna.

Hobel meg nézett rám azzal a szokásos bamba képével, amin már alakult a kék folt. Az egyik, a begyűjtésünkre küldött ügynöktől szerezte, amikor ellenállni próbált.

Nem hatott meg a kékülő képével, legszívesebben a másik orcájának is bemostam volna egyet.

– Biztos még kicsi koromban rakták belém a chipet... – kezdett védekezni, de nem érdekeltek a kifogásai. Ennyire közel voltunk hozzá, hogy meglépjünk. A jegyeink Magellániába még mindig ott lapultak a mindenesemen, aktiválásra várva. Egyetlen ellenőrzőponton kellett volna túljutnunk, és akkor végre...

Erre, amikor Hobel megkísérelt áthaladni rajta, éktelen búgásba kezdett a vasútállomás kapuja.

– Neked hála, soha a büdös életben nem fogunk megszabadulni a MIKA-tól! – köptem Hobel arcába. Tényleg nagy szerencse, hogy lekötözték a kezeimet. – Nem hiszem el... annyira közel volt!

– Én valóban nem tudtam, Sura...

– Nem érdekelnek a kifogásaid!

– Még nincs minden veszve...

– De igen! Mostantól minden lépésünket árgus szemekkel figyelik majd. Ez az egy dobásunk volt, és te elszúrtad!

Legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tehettem meg. Még ránk várt a felelősségre vonás, és eszem ágában sem volt elvinni a balhét.

– És mi lenne, ha...

– Tényleg nem fogtad még fel? – fordultam felé a visszatartott könnyektől égő szemmel. De egyelőre nem engedhettem utat nekik, szükségem volt rájuk. – Végeztünk.

– Ezt mégis hogy...

– Arra kellettél nekem, hogy kijuttass innen – halkítottam egészen le a hangom. – Nem sikerült. És többet ne szólj hozzám, rád se bírok nézni – fordítottam el a fejem, rövidre zárva a dolgot. Tényleg nem érdekelt, mit akar még Hobel mondani, úgyse tudott volna enyhíteni az elkeseredettségemen. Nem vágytam vigasztaló szavakra, azon a rohadt vonaton akartam ülni, hogy végre itthagyjam ezt a büdös, algaszagú, nyomorult várost a Tudor Intézettel és az átkozott ügynökséggel együtt.

Nina egy kis koszfészek volt a Mars felszínén, ezért hiába állt az árvaház a vasútállomáshoz képest a város túlsó sarkában, alig fél órás kocsikázással visszajutottunk az otthonunkba. Legalábbis azt hittem, oda visznek minket. Pontosan tájékozódni képtelen voltam, a föld alatti szövevényes és teljesen ugyanolyan alagutakban csak térképpel lehetett elnavigálni.

A terjedelmes parkolóháznál fogtam gyanút.

– Ez nem a Tudor – állapította meg Hobel is a nyilvánvalót. Szokása volt. És persze megfeledkezett az utasításomról, hogy nem akarom többé hallani a hangját.

Tényleg nem a Tudorba vittek, hanem a MIKA kiképzőközpontjába.

Bár egyetlen sejtem sem vágyott az árvaházba, most azt kívántam, bár mégis inkább ott lennék.

– Eltévesztették a címet! – kiáltottam előre.

Természetesen nem válaszoltak. Az ügynökök levegőnek néztek mindenkit, aki nem tartozott közéjük. Helyette az egyik férfi kitárta az ajtót, majd kitessékelt minket a járgányból. Dögletes meleg és zúgó ventilátorok szele csapta meg az arcomat, ahogy a szivattyúk a felsőbb szintekről leszívott levegőt a parkolóba és onnan az alagutakba okádták. Őreink a betonrengeteget megtörő lift felé ráncigáltak minket, én pedig küzdöttem az ösztöneimmel, amik mind azt visították nekem, hogy: