Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

14. Megan és a helyes túszejtője

- Hagyd már abba! - csattanok fel. Az idegeim pattanásig feszültek, és Vin kezd az őrületbe kergetni a szuszogásával meg szitkozódásával, ahogy hiába próbál kibújni a karperecből.

Hat órája kuporgunk kettesben a kabinban, egy alig pár négyzetméteres hengerben. Egyébként is nehezen bírok olyan szituációt elképzelni, amiben szívesen töltenék el ennyi időt apával. A kínjaimat tovább tetézi, hogy elrablóink az elején kíméletlen erővel lassították a hajót. Kétszer is berókáztam a kiújuló lsd-mtől, most pedig, ahogy a hajó elérte a standard utazási sebességet, a nehézségi erő megszűnt. Vagyis a hányingeremhez szédülés és migrén is társul, ráadásul folyton belegabalyodok a heverő elszabadult hevederjeibe, vagy belerúgok az egyik tárolórekeszbe.

- Biztos nem nyitható belülről az ajtó? Ez a te hajód! Csak ki tudsz szabadulni a saját kabinodból!

Vin elkeseredetten sóhajt.

- Minden zár központi, ha valaki felülírja a pilótafülkében a parancsot, te itt nem tehetsz semmit. És ez azóta sem változott, hogy huszadszorra megkérdezted.

- Én legalább agyalok!

- Ezért próbálok megszabadulni a bilincstől, mert az orrommal nehezen török fel neked bármilyen zárat.

Elhúzom a szám, mert igaza van az öregnek. Kis kört rajzolok a levegőbe.

- Fordulj meg, hadd próbáljam meg én.

Vin megperdül a levegőben. Ösztönösen érte nyúlok, aminek az lesz az eredménye, hogy nekiütközök a hátának, apa pedig majdnem az ajtónak, ha nem támasztja ki a lábát.

- Ez így nem lesz jó, kapaszkodj meg valamiben - utasít.

- Jól van, jól van, még nem szoktam meg! - válaszolom türelmetlenül, majd egyik kezem átvetem az ágy levegőben úszó hevederén. Egyébként is azt a célt szolgálja, hogy alvásnál a matrachoz rögzítse az embert, csak a folyamatos gyorsulás mellett még nem volt rá szükség.

Önkéntelenül felszisszenek, ahogy jobban is megvizsgálom Vin csuklóit. A hosszas hadakozásban a bilincs sötétvörösre dörzsölte ki a bőrét, és egy-két helyen már a felső hámrétegek is lefeslettek. Óvatosan kezembe veszem a bilincset, de már akkor látom, hogy ez veszett ügy. Apa csuklója aránytalanul vékony a kézfejéhez képest, a karperecet pedig úgy tervezték, hogy idomuljon a viselőjéhez. Képtelenség, hogy kibujtassa belőle a kézfejét.

- Attól tartok, le kell vágni.

- A bilincset?

- A kezed. Legalább az egyiket.

- Hát ez aztán tényleg segítőkész volt, mire is mennék nélküled!

Az ajkamba harapok és nem vágok vissza, mert igaza van. Könnyek lepik el a szemem, ezért gyorsan lehunyom, és nagyot nyelek. Inkább elengedem apa kezét, és a hevederekkel a falhoz szorítom magam, mintha azzal, hogy a testem nem lebeg tehetetlenül a kabinban, megakadályozhatnám, hogy a hajónkat se irányítsák idegen kezek egy ismeretlen cél felé. Újra nagyot nyelek, és veszettül pislogni kezdek, míg Vin sziszegve köröz a vállaival. Valószínűleg elmerevedtek a kényszeredett tartástól.

Nem haragszom rá. Vin nem tehet a kialakult helyzetünkről, és abban is biztos vagyok, hogy ő annyira se kíván most engem a fedélzetre, mint saját magát.

- Én persze megmondtam, hogy nem kéne velem jönnöd, te viszont...

Hihetetlen!

Egyetlen megjegyzéssel eléri, hogy újra elöntsön a méreg és azon melegében meg is feledkezzek az iránta támadt együttérzésemről.