Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

26. Megan nem bízik senkiben

- Thames, most olyat mutatok neked, hogy a saját szemednek sem hiszel majd. - Torkomban dobogó szívvel nézek a kamerába. Újra a kabinban kuporgok, már kiválogattam a ruháim, amivel a Martenzitre tervezek átszállni.

Kettesben, Hobellel.

Akinek a szemére vetettem alig egy órája, hogy hogyan bízhatnék meg benne, holott én egy szemernyivel sem vagyok különb nála. Megrázom a fejem, és a lelkiismeretemet ostromló kételyeim mélyen hátratuszkolom a gondolataim között.

Óvatosan kilesek a kabinból tabsuval a kezemben, miközben a kamera továbbforog. Elégedett vigyor kúszik az arcomra, amikor a készülék képernyőjén megpillantom az űrlényt. A kantinban lebeg, de olyan határozottsággal, mint egy falba vert szög, és apa készletét dézsmálja. Izgatottságom tovább fokozódik, mert végre semmi sem takarja el az űrlény arcát. Elképedve nézem, ahogy nagyokat szürcsöl az almaléből a szívószálon át, miközben a fülei egy pillanatra sem állnak meg. A legapróbb kattanásra is megrezzennek, és ilyenkor a sötét ruháján remegés fut végig, majd egy pillanatra más szín, mélykék vagy zöld keveredik a matt fekete anyagba. Ölni tudnék egy ilyen gúnyáért.

- Most már érted, ugye? - suttogom. Az ujjam böködésével még jobban ránagyítok a képre, és ámulva figyelem, ahogy a cap nagyot kortyolt a tasakból, majd halk, duruzsoló hangot ad ki.

- Faun azt mondja, észrevett, Megan - üti meg a fülem Sura hangja. Összerezzenek ijedtemben, gyorsan leállítom a felvételt és a karomra tekerem a tabsut. Nem sok kedvem van elhagyni a kabin rejtekét, de ha már egyszer lebuktam, gyávaság és illetlenség lenne visszahúzódni. Kilököm magam a folyosóra.

A cap társaságát Surán kívül még a rémisztően nagy ezredes gazdagítja, és a zöld könyvéből felpillantva összetalálkozik a tekintetünk. Mi lehetett abban a füzetben annyira különleges, hogy gyakorlatilag kézről kézre jár a hajón?

- Jöjjön nyugodtan közelebb, Faun nem fogja bántani.

- Növényevő - teszi hozzá Sura szokásos, száraz modorában.

- Nem féltem tőle, hogy meg fog enni.

- Pedig ekkora termettel...

Elengedem a fülem mellett Sura szavait, és megkapaszkodva a lámpatestben közelebb húzom magam az asztaltársasághoz. Kicsit elárvulva érzem magam Hobel, vagy akár Vin nélkül.

- Hogy érzi magát? - kérdezi a férfi, mintha csak megsejtette volna gondolataim. Ösztönösen rászorítok a pulóverujjamra, alatt a tabsura. Az egész videoblogolás csak kényszercselekvés, hogy a gondolataim ne állandóan azon a bizonyos telefonbeszélgetésen járjanak.

Mit tegyek? Szóljak vagy hallgassak? Vinnel annyira összevesztünk, hogy még tanácsot sem kérhetek tőle. Megbízhatok annyira Hobelben és a legénység többi tagjában, hogy elmondjam nekik az igazságot? Hogy valószínűleg már várnak rájuk a Martenziten? Hol kötnének akkor ki, és ami még fontosabb, elengednének-e minket apával, vagy egyszerűen kiszellőztetnének az űrbe, hogy ne okozzunk több galibát?

- Jól, köszönöm - válaszolom, bár az egész hajón mindenki sejtheti, hogy hazudok. Ennél kevésbé nem is érezhetném magam jól. De legalább azt hihetik, csak Vin hazugságai nyomasztanak.

Szerencsére az ezredes tapintatosan nem puhatolózik tovább, vagy akárcsak Surát, őt sem nem érdekli, mi őröl fel igazából.

- Apáék még mindig nem végeztek? - kérdezem elvékonyodó hangon, hogy a lehető legmesszebbre tereljem magamról a témát. - Ilyen sok idő a cuccokat összeírni?

- Nem tudom, nekem nincs pilóta jogosítványom, és neked?

Dühödten préselem össze a szám, és inkább félrenézek, mielőtt valami csípőssel vágnék vissza. Tragikus múlt ide vagy oda, annyit csak elvárhatok, hogy Sura legalább most leszálljon rólam. Amióta a hajóra tette a lábát, egy jó szava sem volt hozzám, mintha én lennék a megtűrt potyautas, és nem fordítva.