Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

45. Megan soha nem mehet haza

Csendben tömöm magamba a szárított zöldségdarabokat, és szürcsölöm hozzá az uborkalét. Legalább annyi örömöm van, hogy végre almalén kívül mást is ihatok.

Velem szemben Sura sziszegve kenegeti a kipirosodott karját az elsősegélydobozból szerzett balzsammal. Akkor sérült meg, amikor Hobelt visszacibálta a vákuumból. Mellette a másik székben Useok csendben dünnyögve számolja, hány darab elixoidot sikerült kiszórnunk az űrbe. A harmadik székben az ezredes ül, alkarjával az asztal lapjához szorítja a könyvét és halkan körmöl a papírlapra. Másik kezével a capreidet szorítja magához, míg Faun feje ide-oda leng, néha Cortez vállának koccanva. Faun már nem zavartatja magát, hogy idősebbnek maszkírozza magát, ezért nyilvánvalóan kisebb az űrruhájában is. Ha nem tudnám, mit rejt a fekete maskara, még egy apa és groteszk jelmezbe bújtatott fia kedves kettősének is nézhetném őket.

– Azt hittem, képtelen magán tartani a ruhát, ha nincs magánál – jegyzi meg Sura félhangosan, fejével az űrlény felé bökve. Ajkát beharapva próbálgatja az ujjait, és mereven forgatja a kézfejét.

– Az még egy darabig fájni fog – jegyzi meg Useok, fel sem nézve a mobiljából.

– Nem kértem ki a véleményed.

– A capreidek sokkal éberebben alszanak, mint mi – kanyarodik vissza az ezredes az előző témához, Faun füle pedig megrezzent, mintha tényleg követné a beszélgetés fonalát.

Egyetlen szippantással kiürítem a csomagolást, majd a szeméttároló gumis ajtaján keresztülnyomva megszabadulok tőle. Az édes íz pillanatok alatt megkeseredik a számban. Irigylem Useokot, hogy így le tudja kötni magát, én hiába próbáltam az elmúlt pár órában elterelni a figyelmem, nem ment. A maradék néhány sorozatrészemből perceket bírtam végignézni, és hiába vagyok dög fáradt, amint lecsukom a szemem, újra felpattan. Az egész testem átjárja a fájdalmas zsibbadtság, amit az ember akkor érezhet, ha kilökik az űrbe.

Csakhogy engem a világ hajított ki magából, és elveszetten, egy korty levegőért küzdve kapálózok a régi életem után, ami csak messzebbre és messzebbre sodródik, míg el nem nyeli a sötétség.

A bűntudat is esz, mert az elkeseredettségemet épp azon vezettem le, aki a legkevésbé érdemelte meg. Hobel akármilyen meggondolatlanul viselkedett, menteni akarta a bőrünket. Nem rá voltam dühös, nem őt kellett volna megmarnom a szavaimmal. Hanem kit is?

Elfelhősödik a tekintetem, és dühösen dörgölöm meg a szemem. Fáradt vagyok, a térdemen a leragasztott seb szúr, de mégis az az enyhe sajgás zavar a legjobban a mellkasomban, amin semmilyen gyógyszer vagy kötszer sem tud segíteni.

Nagyot nyelek.

– Azok az üvegcsék hátul pontosan mire valók? – szólalok meg rekedten, ezzel is elterelve a gondolataimat. Hobel több tucatnyit cipelt át belőlük a capreid gömbjéből közvetlenül mielőtt Faun dodzsemest játszott a MIKA hajókkal. Fontosak lehetnek, mert amint leráztuk az üldözőinket, Sura és az ezredes egyként robogott hátra ellenőrizni, hogy sértetlenül megúszták-e a rázós menekülést.

Az ezredes keze megáll a papíron, és Sura rosszul leplezett ingerülettel fordítja felém a fejét, tovább növelve bennem a gyanakvást. Nem titkolóznának ennyire, ha Faun kolloid habfürdőjét rejtenék az üvegcsék. Nem, valami jelentős dolog lehet.

– Tényleg érdekes téma – bólogat Useok is a tabsujába temetkezve.

– Engem az érdekelne, honnan tudták az ügynökök, hogyan működik Faun ruhája – válaszolja az ezredes meglepő módon kerülve a témát.

Ösztönösen lesütöm a szemem, amikor Cortez rám veti a tekintetét, pedig nem én ütöttem ki az űrlényt. Az ezredes szeme tovább vándorol Surára, és a lány nyeglén megvonja a vállát.