Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

35. Sura Cortez emlékeiben kutat

Közvetlen terveim között szerepel, hogy kitekerem a capreid nyakát, ha a kezem közé kerül. Oké, nem a népe diplamatájaként, hanem mártírnak küldték a Marsra, de azért minimális józan eszet elvárna tőle az ember!

A fél napos vízumkártya égeti a zsebem, és szinte várom, hogy a fertőtlenítő kamra ajtaja az arcunkba csapódjon Cortezzel, és hagyjon minket benn megrohadni, de meglepő módon nem ez történik. A Martenzit rendszere azonosít a csipem alapján, és Cortezt is a profilkártyája segítségével (nem tudtam, hogy még léteznek ilyen műanyag okmányok). Gond nélkül kijutunk a hangárból a folyosóra, majd onnan a lifthez.

- Máskor is így elcsámborgott már? - kérdezem az ügynököt, miközben negyedmagunkkal ácsorgunk a felvonó előtt. Alig kapunk furcsa pillantásokat, és mind Cortez méretének, és nem a zubbonyának szólnak. Valószínűleg még életükben nem láttak EISA ügynököt, ezért nem szúr nekik szemet az egyenruha, én pedig Vin egyik kockás ingében feszengek.

- Igen - ráncolja az ezredes a homlokát. - Egyszer átszökött az egyik közeli emberi létesítménybe a Holdon.

- Szóval tudta, hogy szeret mérgében világgá menni, és mégsem vette a fáradtságot, hogy legalább egy jeladót rakjon rá?!

- Bármennyire meglepő magának, Faun nem a kisállatom.

- Nem, hanem maga az ő testőre, de eddig elég csapnivalóan végezte a munkáját! - válaszolom dühödten. Szerencsére a búgó hangfalak, surrogó drónok és karattyoló öveik között még egymást is alig halljuk, nemhogy felfigyeljen valaki a nem mindennapi beszélgetésünkre.

- Biztos akkor osont ki, amikor beadtam magamnak az elixoidot - dörzsöli a férfi az állát. - Mondott valamit?

- Inkább hagyjuk - forgatom a szemem, és egyre kevésbé értem, hogyan retteghettem eddig Corteztől. Faun tényleg egy olyan emberbe vetette a bizalmát a nagy terve megvalósításában, aki papírokon tárolja a szürkeállománya nagy részét?

Mondjuk kiindulva a capreid viselkedéséből, az ő agyában legfeljebb zöldalmalé lötyöghet.

Belépünk a liftbe, és két övi között áthajolva türelmetlenül rátenyerelek az alsóbb szintekhez vezető feliratra, miközben lopva az ezredesre pillantok. Cortez még csak nem is próbálja leplezni, mennyire feszült. Mellé lépek a lift hátuljába. Az idegesítő, monoton dallamot itt is ontják a hangfalak, de a zajszint jelentősen apadt, ezért nyelvet váltok inkább, és elfojtott hangon, angolul folytatom a diskurzust:

- Maga szerint meddig juthat, mielőtt elkapják?

Egy-ketten hátrafordulnak az ismeretlen szavak hallatán, de csak egy pillanatra.

- Faun láthatatlanná tud válni, ha akar. Egyszer például... - Cortez hirtelen elhallgat, és zavartan vonja össze a szemöldökét. Azt hiszem, most először tapasztalom meg az ezredes hiányos memóriáját, mintha a fejében pörgő emlék hirtelen megszakadt volna. - Hagyjuk.

Egy pillanatra még meg is sajnálom.

- Nem értem magát - vallom be magam elé mormolva, pillantásomat az öviek hátára függesztve. - Ez egy rozsdaette veszélyes küldetés, maga pedig még az ügynökök között is nagykutyának számít. Mi a fenét keres itt? Ha nem kap elixoidot, meghal - nyomom meg az utolsó szót. - És nem csak néhány rossz órája lesz, hanem tényleg kipurcan, nem?

- Igen.

- Nem tudom, hogy lehet így élni - folytatom merengve. - A napjai nagy részét azzal tölti, hogy kaparászik abban a blogjában.

- Egy jelentős részét igen, ezzel.

Megborzongok. Előttünk egy idősebb nő széles mozdulatokkal magyaráz valamit két hórihorgas tinédzser fiúnak. Talán a fiai. Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy ennek a robosztus embernek itt mellettem is volt valaha családja, még ha hosszú évekkel ezelőtt is, és talán az emlékeik mind rostálva lettek a fejéből.

- És mi lesz, ha egyszer valami igazán fontosat felejt el, amit nem jegyzetelt le? - kérdezem újra rápillantva.

- Előfordult már ilyen is.

Elszorul a torkom egy pillanatra.

Kitárul a lift ajtaja, és utolsóként kilépünk a felvonóból. A retinám agresszíven megtámadja az állomás éles színkavalkádja és dobhártyám az újra felharsanó, vidám dallamok. Ételtől terhes levegőt fújnak felénk a ventilátorok a kifőzdesor felől. A Mars körül keringő Kolumbusz-bázis is egy nagy diszkógömb volt, de össze sem mérhető ezzel a színorgival. Az ezredest viszont egy pillanatra sem akasztja meg a látvány, és egy gördülő szikla eltökéltségével tör előre.

- Emlékszik egyáltalán még a szüleire, vagy a régi, nem-ügynök barátaira? - sietek utána. Cortez nem válaszol, helyette a korláthoz sétál, és mered lefelé az alsóbb szintekre. Egyre jobban idegesít, hogy levegőnek néz, meg hogy újra megtippelni sem tudom, mi zajlik a fejében. - Én képtelen lennék így élni. Nem jutott soha eszébe, hogy egy nap mégsem adja be magának az elixoidot?

Végre felém fordul, és megint azt a megfoghatatlan öregséget érzem a tekintetében, mint az első találkozásuk alkalmával még ott az Agrippa hangár előterében.

- Minden nap. De van, amiért érdemes tovább élni.

- Például egy félőrült, hisztis capreid miatt? - kérdezek vissza karatlanul is gúnyosan. - Faun csak azért rángatta magával az útra, hogy elszórakoztassa, igaz? Kezdem úgy érezni, hogy fel sem fogja a helyzet súlyát. Neki ez az egész egy nagy játék, és most épp bújócskázni támadt kedve.

Az ezredes borúsan néz le rám.

- Szerintem éppenséggel ön nem fogta fel, kadét, milyen nagy a tét.

- Ó, dehogyis nem. Faun valamennyiünket veszélybe sodort.

Az ezredes természetesen nem ad direkt választ, helyette másfelé tereli a témát.

- Kell egy térkép, van mobilja, nem?

- Töltöm - válaszolom, még szerencse, hogy emlékszem a mindenes régi nevére. - Remélem, van ötlete, hol kezdjük a keresést.

- Van, de annak nem fog örülni.

Erősen kételkedett abban, hogy bármilyen válasznak örülni tudnék.

- Valószínűleg megkísérel kapcsolatot teremteni a MIKA-val - folytatja az ezredes, és bár erre a válaszra számítottam, mégis idegesen ugrik egyet a gyomrom. - Faun eddig egy burokban élt, és még sohasem találkozott az emberiség erőszakosabb természetével. Sejthettem volna, hogy ragaszkodni fog az eredeti tervéhez.

- Tehát emlékszik rá, miről beszéltünk. Nem azt mondta, hogy a friss emlékek kiesnek?

- Jegyzeteltem - válaszolja a férfi. - Másrészről pedig... talán furcsán hangozhat, de a közös beszélgetéseinkből a legtöbb dolog tisztán megmaradt. És bár a követség egyik tagjának a nevét sem bírnám felidézni, az önére, Miss Ghatak, emlékszem.

Összerezzenek. Az ezredes tényleg még sohasem szólított a nevemen, meg úgy senkit a Rutherfordon.

Cortez arcáról hirtelen eltűnik a félmosoly, helyette kihúzza magát a korlát mellett, és a lift irányába pillant. Sejtem, mit lát, mégis idegesen ugrik egyet a gyomrom, amikor a vállam felett hátrapillantok. Három szürke egyenruhás, valószínűleg a Martenzit biztonsági szolgálatához tartozó férfi sorjázik ki a felvonóból.

- Nem fogunk feltűnést kelteni, ugye? - kérdezem gúnyosan.

- Emil Cortez ezredes! - szólalt meg az egyik biztonsági. - Sura Ghatak kadét! Lennének szívesek velünk fáradni?

Kezem a pisztolyom helyére rebben, és bosszankodva emlékeztetem magam, hogy nem hozhattam le az állomásra. Cortez viszont tétovázás nélkül a biztonságiak felé indul, ezért torkomban dobogó szívvel, vonakodva követem. Remélem, tudja, mit csinál.