Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

56. Megan versus Konrad

– Gyerünk, ne úgy, mint egy gyászmenet – noszogat minket a kopasz marsi. Egyre erősödő utálattal kapkodom előtte a lábam, miközben egy alacsony mennyezetű, sziklába mart folyosó felé vesszük az irányt. Mindkét oldalt keskeny tolóajtók emelkednek ki a falból, rajta fém táblákra gravírozott nevekkel, és vékony szellőzőnyílássokkal. Talán munkásszállók?

Újra megmozgatom a kezeim, de csak óvatosan, hogy a csomó ki ne lazuljon. Bármikor elérkezhet a megfelelő pillanat a cselekvésre. Hobellel viszont hiába próbálok némán kommunikálni, a fiú mélyen magába zuhant Irgo irodájában és azóta sem szedte össze magát. Pedig megbeszéltük, hogy az első adandó alkalommal cselekszünk, mert ha újra lakat mögé zárnak minket, közel nullára csökkennek a szökési esélyeink! Éppen ő ragaszkodott hozzá, hogy a lehető leghamarabb akcióba lendüljünk.

Valószínűleg az elixoid miatt. Mégis egyfajta szupererőt adott neki az idő felett.

– Árulj el nekem valamit, kölyök – szólal meg mögöttünk Konrad szavait Hobelnek címezve. Rajta kívül még az ecsethajú nő kísér minket. Mindketten a hátunknak szegezik a fegyvereiket. – Hogy vagy még mindig életben?

Hobel nem válaszol. Leszegett fejjel masíroz tovább, de látom, hogy pengevékonyra préseli össze az ajkait.

– Tényleg érdekel. Őszintén. – folytatja a férfi. – Kábé fél centiről eresztettem egy golyót a tarkódba. Ezt még egy földi sem úszná meg.

Hobel továbbra sem válaszol, de látom, hogy szemöldökei megemelkednek, arca elfehéredik és a légzése kezd felgyorsulni.

– Na gyerünk, ne húzd az agyam – cukkolja a férfi tovább.

– Nem látja, hogy nem akar róla beszélni?! – csattanok fel. Megfordulok és gyűlölködő pillantást küldök a marsi felé. Konrad felnevet, remekül szórakozik rajtunk.

– Téged senki sem kérdezett, törpe.

– Ne beszélj így a lányomról! – Vin is megáll, és dühösen perdül a marsi felé. Konrad viszont csak lustán ráirányítja a pisztolyát. Apa megdermed és én is visszatartom a lélegzetem ijedtemben.

– Pofa be és a helyetekben jól meghúznám magam. Irgonak csak te vagy fontos, Vintage. A fiú legfeljebb tesztalanynak lesz alkalmas.

Konrad arca elgondolkodóvá válik.

– Jobban belegondolva... – fordítja el a pisztolyt egyenesen az én mellkasomra. – A lányodra nincs is szükség.

A szemem hitetlenkedve elkerekedik.

Csak arra eszmélek fel, hogy a gumilövedék centikre tőlem süvít el, és erejétől felállnak a pihék a karomon. Ugyanekkor Konrad felkiált, de hangja hörgésbe fordul át, ahogy Hobel bilincsének rövid lánca a torkára feszül. A fiú nagyot ránt a marsin, és mindketten a földre zuhannak.

– Megan! – kiáltja apa ijedten, felrázva dermedtségemből. Szétfeszítem a kezeim, a csomó enged, és kötél a földre hullik. A maffiatag is késve ocsúdik fel a döbbenetből, hogy egyik fogoly az ügynök ellen fordult. Ezt használom ki. A kötelet lasszóként vetem át rajta, majd kirántom alóla a lábát.

– Apa segíts! – kiáltom, és a nőre vetem magam, majd fájdalmasan sikoltok fel, mert az övi pont térden rúg, ezért hanyatt esek. Ha nem lenne ilyen kevés a nehézkedési erő, talán megütném magam, így viszont nem túl kecsesen, de újra felpattanok. Szerencsére apa is odaér, és visszateperi a már félig felkászálódott nőt a földre.

Hobel és Konrad viaskodó párosára fordítom át a tekintetem. A marsi épp akkor rúgja le magáról a fiút, aki nagy ívben zuhan hátra a folyosón. Konrad felegyenesedik és lázasan kutat a földön az elejtett fegyvere után.

Nem hagyhatom, hogy megszerezze.

Maximálisra állítom a cipőim, és talpaim a simára mart felülethez tapadnak. Elrugaszkodok a talajtól, és következő lépésem már a közeli fém ajtón csattan. Újra ugrok egyet, és az ajtó felett érek földet, majd a következő lépésnél a mennyezeten. A cipők küszködnek, mert csak kevés fémet találnak a kőzetben, de nem kell hosszú ideig kitartaniuk.

Megfordul velem a világ, és az eddig elérhetetlenül magasan fölém tornyosuló Konrad feje a mennyezettől egy arasznyira lebegő, kopasz gömbbé alakul.

A felgyülemlett dühöm és félelmem egyetlen rúgásba sűrítem, a nehéz cipőm hozzátesz a lendülethez. Konrad későn fogja fel, mit tervezek. A bal fülén találom el akkora erővel, hogy másik lábam is elengedi a sziklát. Újabb ijedt sikítás kíséretében guggolva érkezek meg a földre zuhanó marsi mellett. Fújtatva felemelkedek, és alig akarok hinni a szememnek, amikor meglátom a kiterült férfit.

Ajtók csapódnak, ahogy a munkások felfigyelnek a zajra. Gyorsan lehajolok Konradhoz, és zsebéből előrángatom a kulcsokat.

– Ilyeneket tanítanak neked az edzéseken? – kérdezi Vin elhűlve, a vergődő övi nő mellkasán térdelve, miközben gyorsan kinyitom a bilincsét.

– Most erre nem érünk rá – válaszolom, és átügetek Hobelhez. A folyosón közben egyre több zavart munkás jelenik meg.

– Állítsátok meg őket! – sikoltozza a nő, miközben Vin a kötelet körbetekeri a csuklóján, és a lábaihoz rögzíti. Én Hobel bilincsét is kioldom. Meglepetten látom, hogy hátrakötözött karja előre került. Talán tőlem tanulta, állapítom meg büszkén.

– Kösz – dörzsöli meg a fiú a csuklóit. – Szép rúgás volt.

Te pedig megmentetted az életem, üzenem a tekintetemmel, és legszívesebben megcsókolnám a fiút. De a helyzet korántsem alkalmas rá.

– Tudom, de mennünk kell! – sürgetem. Vintage közben bilincsével a nő karját az ájult ügynökéhez rögzíti, és eltulajdonítja mindkettőjük fegyverét, majd átdobja Hobelnek az egyiket.

Futásnak eredünk a folyosón. Hobel megy előre, és miután az első pár bámészkodót félrelöki az útjából, a többi utat nyit nekünk.

– Na és most mi lesz? – veti nekem oda apa.

Egy-egy rúgással visszaveszem a csizmáim mágneses erejét, úgy eredek futásnak.

– Visszaszerezzük a Rutherfordot!

– Ez a nagy terv?

– Miért, neked van jobb?

– Szerezzük vissza a Rutherfordot.

Forgatom a szemem és megszaporázom a lépteim, mert Hobel már a folyosó végén fordul be.

Visszaérünk a tárnába, ahonnan a csigalépcső Irgo irodájába vezet. Zihálva pillantok körbe a dokkba vezető folyosót keresve. Meg is pillantom a széles járatot, csakhogy épp abban a pillanatban zárul döngve az ajtó, elvágva előlünk a legrövidebb utat a Rutherfordhoz.

– Ajjaj – állapítja meg apa.

– Erre! – kiáltja Hobel, és egy másik kapu felé veti magát. Gondolkodás nélkül követem a széles zsiliphez. Utolsó pillanatban ugrok félre egy kirobogó targonca útjából, majd csaknem hátratántorodok az arcomba csapó hőtől és már eljut tudatomig az óriási zaj is.

Hobel tényleg a kohóba akar menekülni az üldözőink elől?

Ahogy beljebb vetjük magunkat, és elénk tárul a futószalagok és daruk szövevényes hálózata, a nyüzsgő járművek tömött sorai, az óriás konténerek hegyei, kezdem érteni a fiú döntését. A csarnok közepén ott magasodik az olvasztó is. Órás fém vázát megannyi vezeték és cső futja be, tetején méretes szalag eteti ócskavassal, míg az oldalából folyamatosan csapolják az izzó, mézszerű vasat.

Még a gépek zúgását is túlharsogja a sziréna hangja, amely a mi szökésünket hivatott az Ausztenit valamennyi lakójának tudtára adni. Ijedten rezzenek össze, majd újra futásnak eredve vetem be magam a két férfival a szállítószalagok dzsungelébe.