Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

4. Megan a szökevény

Katt, katt, katt katt...

Az emberiség képes milliónyi kilométert átszelni az űrön, de a poggyászt még mindig a saját erőnkkel vonszoljuk magunk után. Megkérhetném apát is, de egyrészt nem akarom, hogy rájöjjön, baromi nehéz a csomagom, így is rácsodálkozott, miért a nagy bőröndöt hozom egy alig egy hetes kirándulásra, másrészt ez ilyen lelki dolog. Ebben a táskámban van az életem, ebbe zsúfoltam bele a jövőm. Nem akarom kiadni a kezeim közül.

Mégis kénytelen vagyok letámasztani, hogy anyát néhány percre átölelhessem. Iszonyú érzés. Szúr a szemem, a torkomat is a sírás szorongatja, de a legjobban az fáj, hogy még csak ki sem mutathatom, mennyire zaklatott vagyok. Fogalma sincs, mire készülök... Mert ha tudná, most nem itt, a ki tudja hányas hangár zsilipje előtt állnék, hanem otthon, a szobámban, zárt ajtó mögött. Pedig egész előző este azon rettegtem, hogy megneszel valamit. Alig tudtam a szemébe nézni a vacsoránál, vagy egy összetett mondattal válaszolni, ha kérdezett valamit. Kivételesen örültem neki, hogy kicsinálja a délutáni műszak.

– Csak egy hét, anya! – veregetem bíztatón lapockán, mert már percek óta így álltunk, és egyre jobban tartok tőle, ha továbbra sem enged el, meggondolom magam, és ott helyben bevallok mindent. Büszkén és egyben szégyenkezve tapasztalom, hogy a hazugság ellenére alig remeg meg a hangom .

Anya válaszképp szipog párat, majd egy utolsót szorít rajtam, és végre elenged. Te jó ég, tiszta könny a szeme! Kérlek, anya, ne csináld ezt velem...

Elfordítom a fejem.

– Bocs, tudom, nagylány vagy már és ciki, hogy anyád így lóg rajtad – mentegetőzik.

Még szerencse, hogy félreérti a helyzetet, és így van időm visszapislogni a könnyeimet.

Meg hát nem búcsúzom el örökre, csak elég hosszú időre.

Közben anya már Vint látja el kéretlen tanácsokkal, amiktől egyre kellemetlenebbül érzem magam: ilyenekkel, hogy végig tartsa rajtam a szemét, ne vigyen be bárokba, a szálláshelyen egy szobában aludjunk, satöbbi. Tényleg mintha tizenkettő lennék, és nem tizenhét.

Még szerencse, hogy mielőtt még jobban felhúzom magam Vin a szigorú időrendünk miatt letorkolja, és hogy alig van fültanúja az eszmecserénknek. Ezekben a dokkokban csak a Vinhez hasonló fuvarosok lézengenek.

– Bocs, Sofia, de mennünk kell. Ketyeg a fuvarlevél órája, így is késésben vagyunk az elhalasztott induláshoz képest. Ezt az időablakot nem akarom elmulasztani.

Anya tekintete megint kezd elfelhősödni, és nem akarom, hogy az utolsó emlékem az legyen róla, hogy zokogva borul a nyakamba, úgyhogy megragadom egyik karját, és jól a szemébe nézek.

– Nem lesz semmi baj. Emberek tízezrei utaznak nap, mint nap a Mars meg a Föld között. Ez statisztikailag a legbiztonságosabb utazási mód.

– De ezen a járművön idegen rakéták vannak, mi lesz, ha történik velük valami?

– Ugyan már, Sofia, előbb döglik be egy saját technológiás hajtómű, mint ezek a cap cuccok – válaszolja Vin. Fel nem bírom fogni, hogy tapogatózhat valaki ennyire a vaksötétben, ha emberi érzésekről van szó, és anya hogyan húzott le mellette több mint tíz évet. Vin bátorítása természetesen nem éri el a kívánt hatást, anya továbbra is olyan szemmel méregeti a vastag üvegen keresztül a szögletes űrhajót, mintha bármelyik pillanatban széteshetne.

– Nagyon vigyázz magadra – szorít rá a kezemre, az ujjai kezdenek nyomot hagyni a bőrömön. – És azonnal hívj, amint leszálltatok.

– Jó, jó, ígérem. – Ebben a pillanatban szinte bármit megígérnék neki, csak engedjen el végre. Meg azért dolgozik bennem a lelkiismeret furdalás is.