Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

60. Megan, a holdi lány

– Hobel! – sikoltom a fiú nevét.

Először a tompa puffanást hallottam meg, majd hátrapillantva döbbenten láttam, hogy Hobel kiterült a földön. Apa gyorsabban eszmélt nálam, mert már visszarohant hozzá, és a hóna alá nyúlva rángatja fel épp a földről.

– Gyerünk! – kiáltja az öreg, de látszólag a fiú térdei gumivá váltak. Képtelen megtartani a saját súlyát, és a lábai újra összecsuklanak alatta. Most térdre esik.

Ennyire beütötte volna a fejét?!

– Mindjárt utolérnek! – csúszik ki a számon, míg Hobel rongybabaként lóg a meggörnyedt Vin oldalán.

Melléjük szökkenek és felnyalábolom az elejtett maszkot a földről, miközben apa fújtatva veti át Hobel karját a vállán. Megragadom a másikat, és zavarodottságom tovább fokozódik, amikor a bő ingujjban alig találom meg Hobel csuklóját. Mintha elfogyott volna.

Egy közeli, nagyobb láda mögé vonszoljuk el. De ez csak ideiglenes megoldás, bármelyik pillanatban ránk találhatnak.

– Mi történt? Kifordult a bokád? – kérdezi Vin, miközben szeme idegesen végigsöpör Hobelen. A fiú nem válaszol, csak mered két lábfejére, mintha nem is a teste részei lennének. Szétvetett végtagjai és szemei olyan élettelennek tűnnek.

– Kérlek, Hob, beszélj hozzánk! – kiáltok rá, a kétségbeesés könnyeket csal a szemembe.

Hobel nehézkesen rám emeli a tekintetét. Azt várom, hogy zavarodott lesz az eséstől, de ehelyett inkább zárkózott. Szája sarkából szivárog a vér, elharaphatott valamit a szájában.

– Fel tudsz állni? – kérdezi Vin leplezetlen tanácstalansággal.

– Nem – válaszolja a fiú. A hangja rekedt és erőtlen, mintha nem is hozzá tartozna. A vonások elmélyültek az arcán, a szemei mélyebben ülnek, az arccsontjai jobban kiugranak. Egész lényéből mély fáradtság árad.

– Jól van, nincs semmi baj, egy kicsit pihenünk – igyekszik Vin nyugalmat erőltetni magára és kiegyenesedik, de árulkodón beletörli nyirkos tenyerét a nadrágjába. – Pár másodpercet, aztán újra megpróbáljuk. Látsz valakit, Megan?

Kényszeredetten elszakítom a pillantásom Hobelről, és óvatosan kikémlelek a láda mögül.

– Nem, de a daruk leálltak – válaszolom és gyorsan visszahúzom a fejem.

Valóban apadt a zaj a kohóban, már nem hallom a daruk zümmögését, csak a sziréna bőg időnként fel, sárga villódzása megcsillan a tárna falán, és tükröződik az acélkonténereken is. Még a targoncák surrogó kerekeit lehet hallani, ahogy a sorok között masíroznak fel s alá.

Visszafordítom a tekintetem Hobelre, de ő a szétvetett lábaira és ölében heverő kezére mered. Tenyere felfelé néz, az ujjai meg-megrándulnak, mintha enyhe áramot vezetnének beléjük. Arca szobormerev, csak az állkapcsát feszíti meg annyira, hogy félő, a fogait is elroppantja.

Mi történt veled, Hob?! – sikoltom a kérdést magamban, de hangosan feltenni nem merem. Így is sejtem a választ, régóta megülte a gondolataim, mint egy összeillesztésre váró kirakó.

Tényleg jó oka van rá, hogy elixoidot használjon.

Pápá szuperhős Hobel, üdv valódi.

– Nem tudok felkelni – ismétli meg a választ érzelemmentes hangon. Arca egy pillanatra összerándul a fájdalomtól, talán mert a sebesült nyelvét használnia kell. – Nem is fogok.

Egyszerű és megváltozhatatlan tényként közli.

– Jól van. Ez probléma, de megoldjuk valahogy – vágja rá Vin a határozottság teljes hiányában.