Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

2. Hobel halott és élvezi

Három évvel később...

Semmi pánik, minden a terv szerint halad.

De akkor miért érzem úgy, mintha a gyomrom szabadesne, míg a kezeim két gé húzza a föld felé? Miért olyan száraz a szám, mintha a nyálam elpárolgott volna a nyelvemről, az idegesítő lüktetésről nem is beszélve a fülemben?

Talán mert bármilyen olajozottan is mennek most a dolgok, elég, ha az állomás egyetlen átutazójának feldereng az arcom a két évvel ezelőtti híradásokból, és vége. Perceken belül egy transzporteren találom magam, hogy jobb esetben a legközelebbi imbriumi zárkába, rosszabb esetben a földre citáljanak.

Pedig az övi kamuprofilom probléma nélkül átengedett az ellenőrzéseken. Useok, a társam, több gyanakodó pillantást kapott nálam a biztonságiaktól, holott ő valós papírokkal lépett az állomásra.

Vitathatatlan előnye van annak, ha valakit rég halottá nyilvánítottak.

Újra a csap alá tartom a kezem, hogy vízzel kevert fertőtlenítőt permetezzen a bőrömre, és leküzdöm a késztetést, hogy az arcomat is megdörgöljem vele. Ha a félelem nem is, ez biztos könnyeket csalna a szemembe. Épp elég időt vesztegettem el, és egyre több kíváncsi tekintet fordul felém a mosdóban. Állítólagos övi turistaként is nagy feltűnést keltettem, hát még a marsi ügynökség bántóan rikító, vörös egyenruhájában. A mindenesem is idegesítően sokszor csipogott nekem, talán a tartósan megemelkedett pulzusom miatt.

– Azt hittem, már a Tombaugh szennyvízcsöveiben kell megkeresnem téged – jegyzi meg Useok, amikor előbújok a vécéből. – Ne mondd, hogy kinőtted a gúnyád!

Ő épp olyan izgatott, vagy legyünk őszinték, ideges, mint én, amit poénkodással igyekszik palástolni. Irigylem, hogy ilyen lazán kezeli a helyzetet. Nekem csak egy erőtlen torokköszörülésre telik.

– Egyébként kényelmetlen. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire korlátozza a mozdulataimat – vallom be.

– Biztos ezért tűnik minden ügynök olyan beképzelt, karótnyelt pojácának. Még meggörnyedni sem tudnak ebben a hacukában.

Idegesen végigsimítom a vörös anyagot, mintha lennének rajta gyűrődések, amiket le kell simítani.

– Essünk túl rajta, hogy minél előbb megszabadulhassak tőle – sóhajtom.

Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nemcsak a ruha szabása zavar. A hozzá kapcsolódó emlékeim nyugtalanítóan nyüzsögnek a tudatalattimban, csak az alkalomra várva, hogy felszínre törhessenek. Az erőm jelentős részét felemészti, hogy figyelmen kívül hagyjam őket. Amint kiszolgálja magát ez a ruha, lehántom magamról, és a legközelebbi szemetesbe hajítom. Ez az utolsó darabkája a múltamnak, és én örömest válok meg tőle.

A tompa zsivaj egyre erősödik, ahogy magunk mögött hagyjuk a mosdókat, és újra visszatérünk a Tombaugh kikötő átriumába. Ismét mellbe vág a csarnok mérete. A földiek, de még a holdiak sem sejtik, micsoda luxusban van részük, hogy rendelkeznek "terekkel". Az Övben minden méter, minden köbméter értékes erőforrásokba kerül, hiszen az űr élhetetlen mínuszait, és ürességét kell kiszorítani a kedvükért. Sokszor csak pár réteg fém és némi habszigetelés választ el minket a vákumtól. Ilyen körülmények között az ember minden újabb centimétert alaposan mérlegel.

A Tombaugh csarnoka közel ötven méter széles és majd kétszáz méter hosszú. Hatszög alakú idomok alkotják a kupolát, a homlokzaton több réteg vastag üveg fut végig, ami bepillantást nyújt az űr sötétjébe, csak az érkező és távozó hajók elsuhanó sziluettje töri néha meg. A lábaink alatt ledcsíkok cikáznak, rövid reklámszövegeket villantva fel. A csarnok közepén kis oázis kap helyet, élő fákkal, csörgedező patakkal és az ágak közt fészkelő madarakkal. A falak mentén, a kőzetbe vájt mélyedésekben árusok lesik az utazóközönség tagjait, hogy a várakozás unalmas óráiban megszabadítsák őket némi pénztől.