Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

65. Hobel és a sok elszalasztott randi

– Ennyi – szól Vintage komoran. – Elfogyott az üzemanyagunk, úgyhogy remélem, tényleg értünk jönnek.

Az utolsó csepp hajtóanyagot is kipréselte a hajóból, ezért most irányíthatatlanul, tehetetlen kőként sodródunk tovább az űrben.

Csend ereszkedik ránk, és képtelen vagyok megtörni, helyette fáradtan ejtem vissza fejem a nyaktámaszra. Az egész testem sajog, mintha az izomrostjaimat egyenként tépték volna meg, és a tarkómba egy hideg vasrudat nyomnának egyre mélyebbre és mélyebbre, de tudom, ez csak a kezdet. Lehunyom a szemem, és nagyokat lélegzek, hátha attól enyhül egy kicsit a fájdalom és megnyugtatja a kavargó gyomrom is. Ilyen állapotban a súlytalanságban sokkal könnyebben rosszul leszek.

Vintage halkan matat a műszerfalon, mintha még uralma alatt tartaná a hajót.

– Tudod... – kezdi, majd elhallgat. Nehezen felnyitom a szemem, de Vintage inkább zavartan kifelé kémlel a csillagokra. – Sajn... Mindegy, úgysem tudnék most jót mondani.

Tényleg nem.

Megkönnyebbültnek és boldognak kellene lennem, hiszen sikerült ismét kicsúsznunk a MIKA karmai közül, de csak arra tudok gondolni, hogy már sosem megyek Megannel egy második randira a Ferritre.

Sosem, ismétlem meg magamban, és várom, hogy elöntsön a vad keserűség, de nem. Csak ugyanolyan tompán sajog a mellkasomban a szó, ahogy a végtagjaim.

Amikor kilőttünk az Ausztenitről, Megan felkapaszkodott a pilótafülkébe, majd egy szoros és könnyes ölelésbe feledkezett az apjával. Még Vin is szipogott, és boldogan simogatta a lánya haját. Inkább félrefordítottam a fejem. Ha tehette volna, ott is hagyom őket, hogy nyugodtan örülhessenek egymásnak. Megan hosszú perceken keresztül csüngött az apján, miközben olyanokat motyogott neki, hogy "mostantól másképp lesz", és hogy "bocsáss meg", amit Vin is visszhangzott neki. Végül kibontakozott az apja öleléséből, és nem láttam, de éreztem, hogy rám emeli a tekintetét.

– Te jól vagy? – kérdezte csendes, elfúló hangon.

Akkor éles fájdalom hasított a mellkasomba a bizonytalan kérdés hallatán. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha az én nyakamba is odavetette volna magát, átkarolt volna, arcát a nyakamba fúrta volna, hogy belélegezhessem egy pillanatra a haja illatát, aztán pedig újra megcsókoljam.

De nem, maradt az udvarias kérdés.

Nem mertem felé fordítani a fejem, mert rettegtem tőle, hogy mit látnék az arcán. Félelmet? Sajnálatot? Egyiket sem akartam. Azt szerettem volna, ha még mindig annak a furcsa, kicsit unalmas, de rendes srácnak tartana, mint a Martenziten, akivel érdemes második randira menni.

– Igen, kösz – válaszoltam szavaimat a pilótafülke egy távoli sarkának címezve.

– Akkor... akkor jó – szólt Megan még fátyolosabb hangon.

Majd magunkra hagyott minket és azóta sem jött vissza.

– Szerinted mennyi idő még? Nem akarok vészmadár lenni, de az akkumulátorok sem bírják már sokáig. Nem szeretném, ha ez a hajó lenne a koporsóm, amikor az utóbbi pár órában legalább ötször meghalhattam volna.

Mintegy válaszként megreccsen a rádió, és ismerős azonosítókód villan fel. Nem sokkal később megérkezik a hajó neve is:

Angström.