Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

20. Sura és a holdi nátha

Egyedül maradok a kantinban.

Tíz percig szorítottam magamhoz Hobelt, mire annyira lenyugodtam, hogy el tudtam ernyeszteni a karjaim. Ő végigsimított a fejemen, majd motyogott valamit a hajó állapotáról, és hogy rá kell néznie a monitorokra. Kibontakozott az ölelésemből, majd távozott a kantinból. Mintha a bőrömnek egy részét is leszakította volna, amitől csupasznak és sebezhetőnek éreztem magam, újra visszakívánkoztam a suta ölelésébe.

Össze kell szednem magam.

Percek óta hallgatom a hűtőládák búgását és a ventilátorok zúgását, mire legalább az elszabadult tincseket kisimítom az arcomból és újra feltekerem a hajam kontyba. Az eltelt pár óra, vagy még inkább az átvészelt több nap feszültsége elillant a tagjaimból, amitől a csontjaim olyan üregesek, mint egy övié. De nem csak testileg, lelkileg is kimerültem. Csak ezzel tudom magyarázni, miért borultam ennyire ki, miért nyíltam meg Hobel előtt, holott még nem akarok benne bízni. Mégis... Hobel szomorú pillantásában újra felismertem a fiút a Tudor Otthonból, és akkor a buborékvilág, amit Sagar fújt körém az álmaimból, kipukkant.

Magam köré fonom a karom, mert a bőröm is libabőrös lesz a MIKA egyenruha alatt. Legszívesebben letépném a zubbonyt, annyira szűknek érzem, és a vörös szín égeti a bőröm.

Össze kellett szednem magam!

Éhes vagyok. Egy napja nem bírtam ételt legyűrni a torkomon az idegességtől, és bár étvágyam továbbra sem támadt, szükségem van az energiára.

A hűtőládákhoz húzom magam és egyiket kirántom a falból, miközben a szemem végigsöpör a tengernyi hűtőmágnesen. Bárki is gyűjtötte őket, nem válogatott. Az alakos figuráktól kezdve, az ostoba feliratokon át, a rajzfilmekig mindegy volt neki, csak mágnes legyen a hátoldalára ragasztva. A kiválasztott láda sovány választékot kínál a Geimhez képest, tasakos gyümölcslék vagy zselék között lehet válogatni. Úgy döntök, leteszem a voksom az almalé mellett, mert Hobel úgyis hiába kínálgatta nekem.

Nem esik jól. De komolyan, mi a franc eshetne most jól?! Mert bárhogy is kerülgetem a témát a fejemben, mint az égitestek a Napot, be kell látnom, nagyon, de nagyon rondán átkúrtak.

Felesleges tovább hitegetnem magam, hogy Hobel megbízhatatlan. Hogy biztosan egy láthatatlan ellenség kezére játszik. Hogy egy szavát sem hihetem el. Ismerem, képtelen lenne úgy a szemembe hazudni, hogy ne lássak át rajta.

Vagyis igazat mond. De a szívem mélyén sem hittem el, hogy megszabadulhatok az ügynökségtől, ugye? Miért gondoltam mégis? Hogy a francba hihettem nekik?!

Belebokszolok a hűtőládába, majd sziszegve rántom vissza a kezem, mert az öklöm a hűtőmágnesek közé érkezik. Az egyik éles széle felhasítja a bütyköm, és jó pár darab a levegőbe repül az ütéstől. Beharapom a szám, hogy ne káromkodjam el magam hangosan, és sebesült kezem a másik tenyerembe rejtem. A dühöm csak még jobban fellángol, ahelyett, hogy csillapodna.

Sagar, az a redves tetű!

Hogy volt pofája gratulálni a banketten?! „Remek munkát végzett, Ghatak, jegyet szerzett az öngyilkos járatra...!" És milyen pléhpofával cseverészett velem, pedig tudta, baszki, kurvára tudta, hogy az életem utolsó óráit töltöm a bolygó felszínén! Nem csoda, hogy a felszállásra már a képét se merte odatolni!

A legyűrt almalé kavarog a gyomromban, és az öklömből szivárgó vér kezd utat találni az ujjaim között, de a mérgem egy fikarcnyit sem apad. Ezernyi emlék tódul a fejembe, mindegyiknél Sagar játssza a főszerepet. Hogyan lehettem ilyen ostoba? Hogyan gondolhattam, hogy főnököm fontosnak, kivételes tehetségnek gondol, pedig csak egy egyszer használatos fegyvernek szánt! Hogyan feltételezhettem Sagarról, hogy más, mint a többi örökéltű, és engem is egyenrangú félnek tart?!