Elixoid - A nagy követrablás [BEFEJEZETT]

66. Megan tiszta lappal kezd

Az Angström egy óriás legóra emlékeztet. Robosztus hajtómű ül egyik végén, le és felcsatlakoztatható konténerek gyülekeznek egy óriás, puritán, acéltengely körül, amelyet csövek, kábelek, és antennák szövevényes rendszere hálóz be. Tipikusan olyan jármű, ami az űrbe született és ott is fog elpusztulni tucatnyi kiszolgált évtized után.

A Rutherford két rozsdásodó konténer közé ékelődik be dokkolási céllal. Próbálom nem baljós előjelnek venni, hogy harmadszori nekifutásra sikerül a zsilipeket összenyitni, mert hol a rögzítő kampók nem záródnak rendesen, hol a nyomás szökik el.

Vin, Useok, Sura és én lépünk át elsőként. Az Angström teljes legénysége, vagyis az a két fő már vár minket egy nagyobb előtérben. Lágy klasszikus zene, és kellemetlen meleg fogad minket. A csupasz falakat tarka dekorációk teszik elevenebbé és barátságosabbá. Bizonytalanságom gyorsan oldódik, amikor hasonló cipőket pillantok meg rajtuk, mint amit én is hordok. A mágnesek segítségével cövekelték le magukat a fogadótér aljához.

– Épp időben, Juro – kerül előre Useok.

A Juro nevű vén kővadász egy cseppet sem tűnik boldognak. Borúsan összefonja maga előtt a karját, tiszteletet parancsolóan bozontos szemöldöke megsüllyed.

– Egy jó nyaklevest érdemelnél Useok, te, meg Hob is. Én előre megjósoltam mindent, és már megint húzhatlak ki a pácból. Ráadásul a nyakamra hoztatok még öt víznyelőt.

– Csak ideiglenesen húznánk meg magunkat... – kezdi Sura, de a vénember nem hagyja, hogy befejezze a mondatot.

– Aztán hová menekültök tovább, aranyom? Egy hely maradt, ahová a MIKA keze nem ér el, de oda én sem szívesen teszem be a lábam.

A Sötét Övről beszél.

Tanácstalanul pillantok apára, mert egyre kevésbé értem, hová fut ki ez a beszélgetés. Sura keze is idegesen szorul ökölbe az oldalán.

Juro arcáról viszont eltűnik a goromba kifejezés, helyét széles vigyor veszi át, bár ettől egy cseppet sem lesz bizalomgerjesztőbb az ábrázata.

– Üdv az Angströmön. Na, húzzunk innen – int a kezével, és faképnél hagy minket, csak a sötétbőrű, narancssárga gombolyaghajú nő marad. Az ő mosolya szívélyesebb, miközben csattogó léptekkel odasietett hozzánk.

– Aludra vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket.

Kezet nyújt először Surának, majd valamennyiünk jobbját megszorítja. Az arcáról viszont gyorsan lehervad a mosoly, és aggodalmasan fordul Useokhoz.

– Hob merre van?

– Ne aggódj, csak kifogyott a szuflából.

A nő megértően bólint.

– Akkor innen átveszem. Segítesz eligazodni a hajón a vendégeinknek?

Useok nyeglén megvonja a vállát.

– Már amit meg lehet mutatni rajta. A rakományt felvettétek?

– Igen. Szükség lesz rá most?

– Hát erről virgonc Vénuszt kell megkérdezni. Szerinted az űrlényünknek szüksége lesz mostanában a csecsebecséire?

Aludra szemöldöke csodálkozón kúszik fel a homlokán.

– A minek? – kérdez vissza.

– Nem említettük? – tetteti Useok a meglepettet, pedig egyre jobban mulattatja a kialakult helyzet. – Van egy űrlény is a hajón.