˗ˏˋ 𝒾𝓉'𝓈 𝒸𝒶𝓁𝓁𝑒𝒹 𝓂𝓊𝓇𝒹𝑒𝓇 𝒷𝒶𝒷𝓎 ••• Park Chanyeolˊˎ˗

Nulla

Egy újabb jobb horgot kapott a fiú, amitől a hóval belepett aszfaltra rogyott. Fájdalmat nem igazán éreztek a verekedő fiatalok, a hideg levegő tetőtől talpig megfagyasztotta testüket. 

Az idősebb odahajolt a magas fiúhoz és nevetve nézett le rá.

- Bíztam benned! Azt mondtad, hogy mindentől meg fogod védeni, most pedig ott fekszik egy műtőasztalon és az életéért küzdenek! - Szinte köpte a szavakat, szemében forró könnyek gyűltek össze. A fiatal colos lassan felkönyökölt, majd vért köpött a hóba. Tekintetét óvatosan barátjára emelte.

- Szerinted én így akartam? Szerinted szándékosan kevertem bajba? Ezerszer megmondtam neki, hogy a saját érdekében ne ártsa bele magát a dolgainkba és ne kerüljön közel hozzánk! De pontosan olyan önfejű, mint amilyen te vagy, Junmyeon! - óvatosan feltápászkodott a földről. Nem merte bevallani, de egyre jobban kezdett elgyengülni. Arca fájdalmasan lüktetett, az ajka több helyen is felrepedt, szíve pedig darabokra tört. Minden egyes alkalommal, amikor felvillantak előtte az este történései, legszívesebben csak ordított volna és minden felelős embert a Han folyóba dobott volna egy hozzájuk kötözött kővel együtt.

- Nem lett volna szabad belé szeretned! - Junmyeon gyomorszájon rúgta barátját, aki ismét a földre került. A düh teljesen átvette teste felett az irányítást. Mérges volt magára, a szüleire, a húgára, Chanyeolra és azokra az emberekre, akik majdnem megölték a testvérét. Nem érzett mást csak a szívét mardosó szomorúságot és a bosszút, ami keringőt járt a dühvel lelkét körülölelve. Legbelül tudta, hogy ebben az egészben Ő követte el a legnagyobb hibát. Ha aznap nem hívja át a barátait, hogy megbeszéljenek egy fontos munkát, akkor Bomi sosem találkozott volna Chanyeollall, sosem ismerte volna meg bátyja sötét oldalát, a kezéhez tapadó vért, a mocskos ügyleteit, és legfőképp sosem került volna veszélybe az élete. De mindezek ellenére ugyanúgy éreztetni akarta barátjával, hogy pontosan annyira felelős a történtekért, mint Ő maga. Ha már Junmyeon nem tudta kellőképpen megvédeni Bomit, akkor Chanyeolnak kellett volna. Ha igazán szeretné Őt, már a legelején tisztázta volna vele, hogy köztük nem lehet semmi. Össze kellett volna törnie a szívét. Junmyeon pedig ápolgatta volna, megtett volna mindent érte, és húga idővel jobban lett volna és talált volna magának egy rendes fiút.

- El kellett volna löknöd magadtól! - most Chanyeolon volt a sor. Megragadta Junmyeon pulóverét és olyan közel húzta magához, amilyen közel csak tudta.

- Hogy aztán hagyjam darabokra hullani? Ha annyira szeretnéd Őt a boldogsága fontos lenne neked! - a földre lökte az idősebbet, ráült a derekára és minden erejét összeszedve bevert neki egyet. Junmyeon orrából lassan vér folyt ki. Nem is törődött vele.

- De a biztonsága fontosabb! Rendbe jött volna! - üvöltötte. Már nem csak az orrának vére, hanem a könnye is folyt.

- Én viszont nem tudtam volna végig nézni, ahogy egy másik férfi öleli át nap mint nap! - leszállt a barátjáról és mellé ült. Ruhájuk vizes volt a hótól, fáztak és fájt mindenük. Teljesen belefáradt már a verekedésbe. Nem akarta bántani Junmyeont.

Lihegtek. Mind a kettőjük szívében tombolt a bűntudat. Csend következett. A fájdalom végre érezhetővé vált számukra. Junmyeon telefonja halkan szólalt meg. Kivette zsebéből és a kijelzőre pillantott.

'Baekhyun'

A név csak villogott a kijelzőn. Kim Junmyeon félt felvenni a telefont. Félt attól, hogy barátja rossz híreket fog közölni vele.

A készülék hirtelen elhalkult és fekete lett a képernyő. Chanyeol nagy nehezen, de feltápászkodott a földről. Az idősebb felé nyújtotta kezét.

- Utálhatsz, de ha Baekhyun hív fel kéne venned, vagy most azonnal visszarohannod a kórházba a húgodhoz!

A telefon újra csörögni kezdett, Baekhyun neve kitartóan villogott. Junmyeon vett egy nagy levegőt és miközben felvette a készüléket fel is kelt a földről.

- Végre felvetted a rohadt telefont! - Baekhyun hangja egy oktávval feljebb ugrott, ahogy belekiabált a mobiljába. A háttérben megkönnyebbült "végre" és "ideje volt már" mondatok hagyták el a többiek száját.

- Vége a műtétnek. Most vitték át a műtőből egy kórszobába. - a jó hírek ellenére továbbra is feszült maradt Baekhyun hangja. Junmyeon tudta, hogy mi az amit, barátja nem mondott ki, hogy mitől volt még mindig ilyen ideges.

Életben van, de ki tudja meddig. Ki tudja, hogy átvészeli-e az éjszakát?

- Azonnal megyek... - letette a telefont és oldalra fordult, hogy Chanyeol-lal közölje Bomi állapotát, de a fiú, a hosszú lábainak köszönhetően már legalább tíz méterre lehetett Junmyeontól. Az idősebb odakiabált neki mire a colos megállt és megfordult.

- Hallottam Baekhyunt. - szólt oda barátjához.

- Akkor meg hova mész?

- Nekem nincs jogom bemenni hozzá. - szemében nem látszottak érzelmek, hangja nem remegett meg. Junmyeon elgondolkodva nézett rá és tudta, hogy Chanyeol magát hibáztatja.

Jól is teszi.

- Elhagyod, igaz? - kérdezte.

- Az Ő érdekében muszáj lesz.