Just be FREE (Harry Styles AU)

27. Rész - "Jobb félni, mint megijedni!"

"Jobb félni, mint megijedni! - így van a mondás. Mi történik akkor hogyha egész életeden át rettegsz valamitől ami nem látható, nem érezhető, nem megfogható, de tudod, hogy van? Milyen érzésekkel telik meg szíved, s lelked? Keserű, fájdalmas, folyton búcsúzkodó hangulat kísér végig egy életen keresztül. S, a tudat, hogy nem akarsz meghalni, még nem... Mert van valakiért élni... Nyomaszt."

Sophie Angel

Homlokomat törölgetve ültem fel egy magánrendelő orvosi ágyában. Az abban a pillanatba kezembe nyomott hűsítő vizet kortyolgattam, miközben körülnéztem. Egy ötvenes évei végén járó, szemüveges férfi ácsorgott előttem, s kíváncsi szemekkel követte minden egyes mozdulatom. Értettlenül néztem rá. Megpróbáltam talpra állni, de akkor térdei beleremegtek súlyom megtartásában, s visszarogytam a puha paplanok közé, kellemetlen fájdalom nyílalt fejembe.

-Fejfájás? - kérdezte az korosodó férfi. Orrnyergemet masszírozva aprót bólintottam, míg ő szaporán jegyzetelt. - Egyéb tünetek? - arcomat kezdte vizsgálni, majd csuklómat fogva a pulzusomra koncentrált.

-Hányinger - préseltem ki magamból, visszatartva az említett szó tartalmát. - Mellkasi fájdalom, légúti nehézségek - folytattam könnyezve, lassan a látszólagos doktorra emeltem tekintetem. - És még mindig nagyon szomjas vagyok.

Míg a csaphoz fordult, s újból teli töltötte a poharamat, addig lábamat lóbálva néztem körül a rendelőbe. Minden hófehér volt, ebből ténylegesen megbizonyosodtam, hogy egy orvosnál vagyok. A fehér csempék közötti fuga is ragyogott, tisztaság, rendezettség mindenhol. Remegő kezeim közé fogtam a frissítőt, s immáron lassabban kortyolgattam. Igazából csak ekkor éreztem a szűnhetetlen fájdalmat, ami fogalmam sincs miből keletkezett. Kettő darab gyógyszert véltem felfedezni tenyeremben, nem haboztam a vízzel együtt lenyeltem. A doktor ismét jegyzetelni kezdett.

-Tíz perc múlva hatni fog - biccentett a gyógyszerek irányába, megkönnyebbültem motyogtam egy "köszönöm"-öt. - Ha jól informáltak engem, akkor tudhatjuk, hogy ön asztmás, igaz?

-Születésem óta igen - feleltem.

-Értem. Nos, Dr. George Anthony - nyújtotta a kezét, félve ráztam meg. - Most bizonyára furcsán néz rám, de kérem ne aggódjon. Nincs oka félelemre, csak egy orvos vagyok - mosolygott kedvesen. Elsőnek nem a kedves szó jutott az eszembe, de inkább ne essen félreértés. - Ma délután hozták be hozzám rosszullét miatt. A tünetek, véres váladék köhögése, nehéz légzés, fuldoklás. Gondolom tisztában van vele, hogy mivel jár egy tüdő betegség - fordult felém. Vállat vontam, szavaim megakadtak, úgy éreztem, hogyha erőltetem a beszédet akkor csak rosszabb lesz az egész. A papírjait bújva elmélyült a "kutatásban". - Sophia Jane Angel...

-Sophie - javítottam ki. Szúrós pillantást vetett rám, amiért közbe vágtam. - Egyszerűen nem szeretem, hogyha úgy hívnak, szóval csak simán Sophie.

-Értem - húzta mosolyra száját megint csak.

Olyan tisztázatlannak tűnt az egész helyzet, hogy pontosan miért kerültem be, a rosszullét stimmel, de mikor történt ez az egész, és hogy ennyi az idő. A szüleim tudtak-e róla, hogy valaki értesítette őket. Iszonyatosan fájt a fejem, nagyon ki kellett mennem a mosdóba, éhes voltam, és még mindig kiszáradtan tekintgettem körül az ágyon. Összesítve minden bajom volt, amit csak el lehetett képzelni. A velem szembe ülő férfitól pedig egyenesen kirázott a hideg. Enyhén pedofil hatást keltett, csak vigyorgott, s sokszor pillantott rám.

-Nagyon tetszik hasonlítani az édesanyjára - szólalt meg hirtelenjében. Lesütöttem szemeimet, nem gyakran szokták ezt mondogatni. Ráadásul egy vadidegen pláne nem, ezért még jobban félni kezdtem. - Ha nem esik ellenére akkor még egyszer megvizsgálom. Csak, hogy éber állapotról is legyen lejegyzésünk.