Just be FREE (Harry Styles AU)

II. Évad: 11. Rész - Desire

Drágáim!

Megint itt vagyok és ismét a hajnal közepén fejeztem be a részecskét. Nagyon úgy tűnik, hogy én ilyen éjszakai bagoly vagyok és csak ilyenkor megy az írás. Minden esetre köszön szépen a YouTube-nak, a Spotifynak, Sabrina Carpenter új albumának, Lady Gaga zseniális új számainak, Bea Millernek és a Little Mixnek, hogy a zene létezik és inspirál! Nem tudom mi lett volna velem most a zene nélkül...

És természetesen köszönöm Nektek a rengeteg türelmet és atya ég, azt a nagyon-nagyon sok értesítést wattpaden, illetve az előző részhez érkezett reakciókat! Zseniálisok vagytok, nem tudom mit kezdenék nélkületek!

Terveztem mostanság egy LIVE-ot a facebook csoportban (ugyanis a facebook új tulajdonsága, hogy lehet élő közvetítést is csinálni), ahol feltehetnétek olyan kérdéseket, amik a történet folyamán megfogalmazódtak bennetek és eddig nem kaptatok volna rájuk választ. Ez lehet velem, a Just be FREE-vel, illetve a blogolásommal kapcsolatos is. Lenne kedvetek hozzá? :)

Nem szaporítom tovább a szavakat, remélem élvezni fogjátok a részt!

Várom a véleményeket a szokásos helyen és, ha esetleg új vagy a blogon, akkor egy kis összefoglalót is, hogy hogyan tetszett/tetszik a Just be FREE! :)

Jó olvasást.

All the love, L xx.

Harry Styles

Reszkető testtel léptem át a küszöbön, szívem azt súgta utoljára pillantsak vissza, mert muszáj látnom még egyszer az arcát, mielőtt végleg elmegyek. Már fordultam volna vissza mikor lábaim megmerevedtek és eszem másik irányba vezérelt. Szörnyen látni akartam őt, nem olyan állapotban, nem olyan összetörten és szétesetten, mint ahogyan otthagytam. Így történt, hogy becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat, hogy ne rogyjak össze.

- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni! - hallatszott a fal másik feléről a szívszorító ordítás. Könnyek gyűltek össze szemeimben, s még jobban megzuhantam, mikor kiejtette nevemet a gyűlöllek szó kíséretében. Keserű mosolyra húztam ajkamat, mert tudtam az igazságot. Hazudott, szeretett engem, hogyne szeretett volna. Mérhetetlenül szeretett és nem volt képes elengedni, pontosan úgy, ahogyan igazából én se őt. Találtam egy lányt aki úgy szeretett, mint még soha senki, és akit én is szerettem. Az érzéseink adottak és kölcsönösek voltak, de én mégse tudtam a szívemre hallgatni, mert azzal csak neki ártottam volna.

Végig futtattam hajamon ujjaimat és megdörzsöltem arcomat, majd egy egy nagyon mélyről felszakadó sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejemet az ajtónak. A folyosó kihalt volt úgy ahogyan a ház is aznap. Senki nem volt tanúja veszekedésünknek, nekem pedig pont erre volt szükségem, hogy csendben lerendezhessem a dolgokat. Borzasztóan fájdalmas volt nem megmondani Sophienak, mégis miért kellett azt tennem amit. Igazából nem akartam magyarázkodni, nem akartam neki azt mondani, hogy bajban vagyunk, nagyobban, mint eddig, akkor csak még jobban belekeveredtünk volna. Nem akartam belevonni őt is, sőt mindenki mást se. Pedig annyira szükségem lett volna rá, annyira kellett volna, hogy mellettem álljon és támogasson. Abban a pillanatban értetem meg igazán, hogy mégis milyen nehéz tud lenni valami elvesztése, valami olyan elhagyása amihez észt veszítve kötődik az ember. Arcomhoz emeltem kezemet, és nem meglepődve vettem észre, hogy könnyek áztatják orcáimat. Valószínűleg soha többet nem ad az ég nekem még egy esélyt, arra az életre, amelyikre vágytam volna. Arra az életre, amelyikben Sophie játssza körülöttem a legnagyobb szerepet.