Just be FREE (Harry Styles AU)

16. Rész - Stockholm-Szindróma

"Mint valami rossz betegség, vagy nem is tudom, hogy körül írni... Egyszerűen csak azt érzem, hogy Vele akarok lenni, nem akarok tágítani mellőle. Késztetést, kényszert érzek arra, hogy öleljem, hogy csókoljam. Stockholm-szindróma? Vagy esetleg Lima-szindróma? Lehet... De egy biztos... Szindrómásan beleszerettem..."

Sophie Angel

A sós könnyek marták torkomat, s égették felduzzadt szemeimet. Versenyt futva az idővel küszködtem magammal, vagyis inkább az asztmámmal, ami egyre jobban készült előtörni belőlem. Levegővételem a négyszeresére fokozódott, míg lábaim elgyengültek. Szörnyű látvány volt Harry kínlódása. Rózsaszín, telt ajkai felduzzadtak az ért pofonoktól, formás orrából a meggyvörös, sűrű folyadék áramlott. Szeme alatti zsákocskái is jóval feketébb színbe burkolóztak. Ami pedig valójában fájt, hogy hiába ez a sok fizikai fájdalom neki, igazából lelkileg viselte meg a legjobban. Tisztában voltam azzal, hogy neki (is) már teli van a hócipője ezzel az egésszel. Szerettem volna, akartam volna neki segíteni, de semmit nem ér egy gyönge, fiatal, vékonyka lány, egy edzett, izmos pasas ellen. Ami pedig lelkileg nekem fájt a legjobban az a tudat, hogy hamarosan végez az a pszichopata Vele. Illetve... Hogy egy gyilkos. Olyat tett, amit halálom napjáig nem fogok elfelejteni, s talán egy kicsit - nagyon - neheztelek rá. Bár nem tudhattam, hogy igazak-e azok a vádak, mégis... Luke-nak hittem - akkor az egyszer.

Összeszorított fogakkal próbáltam lenyelni a könnyeim, kevés sikerrel. Ugyanúgy szakadtak - vagy még jobban is-, mint azelőtt. A smaragdzöld szemek vérvörösben forogtak, s kétségbeesetten kémleltek engem. Lefogadom Harry ezerszer nyugodtabb volt, mint én, pedig nem is nekem tartottak kést a nyakamhoz. Göndör haja csapzottan hullott homlokára, izmai megfeszültek. Nagyot kellett nyelnem, mikor barna érzékszerveim izzadt, véres testére vándoroltak. A mellkasa, a bordái, a gerince, és a még mindig durva lövés az oldalán, arra késztettek, hogy tegyek valamit.

-Luke, kö-könyörgöm. Kérlek szé-szépen... Engedd el Őt! - küszködtem könnyeimmel, s arcom kezei közé temettem. Nem mertem felnézni, féltem, hogy bármelyik pillanatban nekieshet az a barom Harry torkának. Akkor pedig a szemem előtt öli meg... Nem tudtam tovább feszültség alatt gondolkodni, vagy éppen létezni. Muszáj volt levenni a vállamról, s a Göndör válláról a terhet. Én kavartam ezt a nagy port, nekem kellett elsimítanom. Nagyot sóhajtva, végre összeszedve magam, mondtam ki azt a két szót, amire még a Szöszi se számított. - Itt vagyok, ölj meg. - tártam szét karjaim. A két fiatal lefagyva meredtek rám. Mintha szellemet láttak volna, de egyik se szólalt meg. - Mi lesz már? Nem ezt akartad? Nem ezért játszottad el, hogy tetszek neked? Nem ezért történt az ami történt? Engem akartok, tudom... Hogy miért az még mindig egy nagy rejtély, de itt vagyok. Most vagy soha.

Luke leeresztette a kést Harry nyaka elől, de még mindig szorította kezeit. Aztán egy merész mozdulatot tett felém. A Göndör felnyögött.

-Kuss van Styles! - csavart egyet karjain. Tengerkék szemeivel ölni tudott volna, mint a kés úgy hasítottak. - Kislány... Képes lennél feláldozni magad egy ilyen személyért? - mutatott Rá. - Képes lennél itt hagyni az élővilágot egy szerencsétlenért? Egy olyan valakiért aki becsapott? Aki szintén az életedet akarta, szintén azt szerette volna, hogy menj...

-Sophie, ne... Kérlek gondolkozz józanul! - motyogta Harry.

-Azt mondtam kuss! - vágta oldalba a Szöszi áldozatát. - Szóval... - pillantott rám - Azt gondolom ez teljesen felesleges. Te többet érsz mint Ő.

Szavai késként vágódtak nekem. Nagyon fájt. Olyan érzés lehetett, mint mikor az üvegvázát lelökik és az több millió szilánkra törik. Megpróbálhatnánk összeragasztani, de természetesen egy óriási hülyeség lenne.