Just be FREE (Harry Styles AU)

II. Évad: 12. Rész - Ott van mindenhol

Szervusztok Drágáim!

Régen találkoztunk, régen jelentkeztem, régen írtam. Nem szeretnék különösebb magyarázatot adni, nem szeretnék ígérgetni és a bocsánatotokért esedezni. Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi történt velem az elmúlt nyolc hónapban, akkor kérlek jelezzétek, addig nem szeretnélek titeket untatni.

Sajnálom, hogy csak most kerül sor az újabb részre. Talán most már visszatalálok magamhoz és bepörgök. Be kell valljam elkezdtem egy új blogot még régebben, és ha volt időm írni, akkor oda ötleteltem. Ezt a részt is szerintem már nyolc hónapja húzom. Nem lett eseménydús, de itt is észre lehet venni, hogy elindul 1-2 szál.

Ha bármilyen kérdésetek, megjegyzésetek vagy teóriátok akad, mindet nagyon szívesen várom odalent! :)

Millió puszi, L xx.

,,Várni a vonatot a reptéren egy hajójeggyel a kezedben. Így próbáltam menekülni a gondjaim elől, és nem vettem észre, hogy közben rohamtempóval süllyedtem és zuhantam. Aztán gondoltam megpróbálok talpra állni, de rájöttem elkezdeni előröl nehezebb, mint hinni és reményt táplálni abba, ami már rég elszállt."

Sophie Angel

Hetedik napja volt az, hogy duzzadt szemekkel ébredtem fel, és egyszerűen képtelen voltam enni, inni, vagy megmutatkozni valakinek. Vagy sírtam, vagy aludtam, a kettő közötti állapot valahogyan sehogy sem volt jó, mert rám tört a pánik, elfogott a félelem, olykor a düh, és azt kell, hogy mondjam, ha akkor nincs a közelemben valaki, akkor lehetséges, hogy már fél nap után feladtam volna. Hiába aludtam naphosszakat, nem álmodtam semmit, pedig volt pillanat, hogy próbálkoztam vele és kaptam pár tanácsot, hogy mivel tudnék könnyebbíteni magamon. Mind hiába, hiszen ha a szív fáj, azt nem lehet holmi gyógyszerrel rendbe hozni. Aaron házában töltöttem az elmúlt napokat, aki rengeteget segített nekem, ott kezdődve, hogy beestem egy héttel ezelőtt az ajtaján. Az este nem tudott szóra bírni, sőt még az utána lévő napon is csak keserves sírásban törtem ki, ha próbált valamit kiszedni belőlem. A negyedik teljes nap vége fele, azonban leültünk a nappaliba és ahogyan a bögrémet szorongattam dermedt ujjaimmal, valami teljesen megfordult bennem. Beláttam, hogy nem csak egy orvossal állok szemben, hanem egy igazán jó baráttal is. Belegondolva nem is tudom ki viselt volna el engem, annyi ideig ilyen állapotban. Szóval a nappaliban ülve, egy-egy bögre teával a kezünkben átbeszéltük, hogy mégis mi történt pontosan - Aaron az elejétől kezdve tudta, hogy mi, vagyis ki áll a tettek mögött. - A beszélgetés végén pedig megerősítést kaptam afelől, hogy addig maradhatok, ameddig csak szeretnék, mivel Aaron nem díjazná, hogyha valami történne velem és ismét a kórházban kötnék ki. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy kicsit elzárkózok minden, s mindenki elől, hogy egyedül lehessek egy olyan környezetbe, ami kevésbé megszokott. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam kérdéseket kapni, nem akartam olyanok között lenni, akik bármilyen kapcsolatot létesítenek Vele, és nem azért nem szerettem volna mindezt, vagy mert bekattantam, ebből adódóan hirtelen el szerettem volna lökni magamtól a barátaimat, hanem mert egyszerűen erre vágytam. Csendre, hogy rendezhessem a gondolataimat és az érzelmeimet. Nem volt állapot az, ahogyan az este ott maradtam, és ki tudja meddig fajult volna az egész, ha továbbra is tűrnöm kellett volna azokat a személyeket, dolgokat, tárgyakat, amik Hozzá kötöttek engem.

A napok nagy részében a háztulajdonos dolgozott, így tényleg egyedül töltöttem az időm többségét. A szüleimnek annyit mondtam, hogy adódtak gondok, és egy kicsit muszáj kikapcsolódnom, persze másnap már tudták a valódi okát hollétemnek, köszönhetően az orvosomnak, khm. Igazából a beszélgetések, amik köztem és Aaron között zajlottak hatottak rám, egy hét után pedig valamennyivel könnyebbnek éreztem mellkasomat, de természetesen a valamennyi itt nem számított semmit. Akárhányszor eszembe jutott valamiről Ő, számat keserű íz töltötte be, s nagy nehezemre esett könnyeimet visszafojtani. Ott volt minden aranyló napsugárban, minden csípős fuvallatban, minden éles madárcsicsergésben. Ott volt mindig mindenhol. Eleinte reménykedtem valamiben. Hogy miben? Én sem tudom... Egy hívásban, egy levélben, egy e-mailben. Abban, hogy talán megjelenik az ajtó előtt, vagy feltűnik egy álmomban, esetleg abban, hogy én álmodom ezt az egészet. Reménykedtem valamilyen magyarázatban, de nem kaptam meg. Igen, voltak elképzeléseim, hogy köze van a FREE-hez, hogy ismét behálózták és azért lökött el magától, miközben minden a helyére látszódott kerülni. Az is megfordult a fejemben, hogy csak egy rossz vicc, de hetek óta nem jelentkezett, és mellesleg nagyon rossz vicc lett volna. Hetek óta nem hallottam senkiről semmit, egyedül voltam a saját kis világomban, pontosabban Aaronnal és a nyugtató teákkal együtt. Reménykedtem és talán ez volt a legrosszabb az egészben. Nem kellett volna.