Just be FREE (Harry Styles AU)

19. Rész - Őrangyal

"Hogy mi a legrosszabb amit egy fiú tehet egy lánnyal? Úgy gondolom, hogy az mikor figyelmen kívül hagyja, míg a lány teljes szívéből szereti őt. És mi történik akkor, hogyha a dolgok a feje tetejére állnak, hogyha fordítva történik ez meg? Tehettem bármit figyelmen kívül hagyott, csak egy csókot kértem tőle, nem nagy dolog. Egy csókot amit a teljes szívéből Ő ad, és nem nekem kell odafúrnom magam ajkaihoz. Hát nem sikerült..."

Sophie Angel

Égető, szúró fájdalmat éreztem bal könyökhajlatomban, szemeim azonnal kipattantak és a hasogató ponthoz kaptam kezem. Testem megfeszült amint szembesültem azzal, hogy infúzióra vagyok kötve. Idegesen és talán túl gyorsan ültem fel, nem figyeltem a körülményekre, csak megszerettem volna tudni, hogy mi történt, de abban a pillanatban fulladó köhögésben törtem ki. Szemem sarkából megpillantottam, ahogyan az éppen széken alvó Harry felugrik és hozzám siet. Egyik kezét hátamra teszi míg másikkal a szekrényen lévő segélyhívő telefonért nyúl, pillanatokon belül egy nővér tűnik fel látószögembe. Egy teli pohár vizet nyom a kezembe, és visszafektet az ágyba.

-Vedd be ezeket! - nyomott a kezembe pár darab gyógyszert. - Maga pedig jobban ügyeljen rá! - mordult rá Harry-re. A Göndör arcizmai megfeszültek, úgy ahogyan keze is ökölbe szorult. Óvatosan végig simítottam rajta, mire rákulcsolta ujjait az enyémekre. Az alacsony vörös hajú nővér szerencsénkre igen hamar elviharzott, összesen talán 5 percre találkoztam vele, de egy kicsit mogorva volt a természete.

-Vissza kell fognod magad. - suttogtam arra utalva, hogy képes lett volna neki ugrani egy nővérnek, aki... csak segíteni szeretett volna nekem. Nem emelte rám tekintetét, alsó ajkába harapott, eléggé ismertem már ahhoz, hogy megállapítsam valamit tud, amit én nem. Nem kérdeztem meg, hogy már megint mibe keveredett, helyette folytattam az elméletem. - Csak jót akar nekem, ő az orvos jobb keze. - a mellettem ülő fiú egyre jobban feszengett, tényleg nem értettem miért. - Szóval kérlek ne foglalkozz azzal amit mondd! - fejeztem be. Harry hirtelen felállt, lendületétől a széke hátradőlt, meglepettségem miatt összerezzentem.

-Már hogyne törődnék vele baszd meg! Tudod mit éltem át ezen a pár órán keresztül? Van fogalmad róla mennyire ideges voltam? - kiáltotta. - Nem ettem, nem ittam, nem aludtam, ha le is hunytam a szemem tudatnál voltam. És ég ilyet szól, hogy vigyázzak rád jobban, ha nem hívom a mentőket, akkor... akkor... - hangja elcsuklott a mondat végére. Kikelt magából, remegni kezdett a dühtől, jobb kezével erősen belevert a falba, majd ez követően a ballal is, és így folytatta míg teljesen vérzésig ütötte azokat. Mire ki tudtam mászni az ágyból - az infúzió megnehezítette a járást és a mozgást-, addigra maga alá került. Mintha a tudata alatt lenne egy másik személyisége és ilyenkor az törne elő, amolyan Dr. Jekyll és Mr. Hyde, megőrül és nem lehet ráismerni.

Kezeim közé vettem sérült testrészét és egy papír zsebkendővel próbáltam letörölni a vért és izzadságot. Éreztem meleg leheletét nyakamon, csak tudnám miért teszi ezt. A kis kirohanása után nem mertem rákérdezni az "újabb" titkára, talán levetette volna magát az ötödik emeletről. Izzadt homlokát enyémnek döntötte, olyan hidegnek tűnt az enyémhez képest. Lágy puszit lehet puha ajkaival bőrömre, még hidegebbnek és zordabbnak éreztem. A nedves puszikkal egyre lejjebb haladt végül megtalálta ajkaimat, tétovázott. Lehet arra ment ki, hogy én kezdeményezzek, vártam.

-Nem akarlak elveszíteni. - suttogta. Kihúzta kezeit fogásomból és az arcomra helyezte őket. Szája súrolta az enyémet, még mindig nem kezdeményeztem. Könnyeket éreztem meg az arcomon, ám nem az enyémek voltak azok.

-Harry! Harry!? Mi a baj? - a fiú meggyötörten nyögdécselt, egy mozdulattal elkapta derekam és olyan erősen ölelt magához, hogy azt hittem az asztmás rohamom megint előjön. - Mondj már valamit! - hangom kicsit hisztérikusan hangzott, göndör fürtjei közé túrtam és erősen szorítottam magamhoz. Fejét vállamba temette, nem eresztett el. Féltem, hogy nálam is eltörik a mécses, de attól is tartottam, hogyha eltörik akkor ketten leszünk a padlón... Kis idő múlva eltolta magát tőlem, kibontakozott ölelésemből és egyenes a szemembe nézett. Kezei remegtek, az egész teste didergett, immáron nem a dühtől, hanem a csillapíthatatlan sírástól. - Mi a baj? - ismételtem meg a kérdésem.