Blake Hansen

36. Olyan vagyok mint az exe..

A nappaliban ülve nem tudtam mitévő legyek. Natasha tudja, teljesen képbe van azzal milyen életet éltem. Hogy bánok a nőkkel. Lemosni nem tudtam ezt magamról így baszhattam az egészet. Nem fog bennem sose annyira bízni, hogy közel engedjen magához.
Arcomat dörzsölgetve kettő kéz fonódott a nyakam köré hátulról ahogy átölelt.
-Mi a baj?-suttogta Zoey. -Nagyon le vagy törve.
-Hhh.. semmi. -keltem fel a kanapéról.
-Mond el Blake.-nyújtotta felém a kezét. Nem akartam fárasztani az én hülyeségemmel így is megvolt neki is a maga baja.
-Tele a faszom az elmúlt egy évvel.-néztem fel rá. -Egy balfasz vagyok. Ennyi a bajom ösz-visz. -fordultam el tőle, majd megpillantottam Natashát, de elkaptam róla a szemeim és kikerültem őt ahogy a konyha felé vettem az irányt.
Zoey köztem és Natasha közt kapkodta a szemeit. Nem értette mi van. Nat viszont értette, de nem mert mondani semmit mivel látta rajtam, hogy pattanásig feszülnek az idegeim.-Majd jövök.-kaptam magamra a kabátom és a zsebembe süllyesztve a kocsikulcsot a kijárat felé indultam.
-De Blake!-sietett utánam Zoey.
-Maradjatok itthon. Anyáék úgy is mindjárt jönnek.
-Most hova mész? Ne menj el!
-Ne csináld Zoey. Nagylány vagy te is ahogy Natasha is.
-De te vigyázol ránk basszameg!-emelte meg a hangját.
-Menni fog nélkülem is.-nyúltam a kilincsért, majd ahogy kinyitottam az ajtót apám kérdő tekintetével találtam szembe magam.
-Hova, hova?
-El.-léptem el mellette és ahogy csak tudtam a kocsihoz siettem, de egy dologra nem számítottam. Ahogy indítottam volna be a kocsit, kivágódott mellettem az ajtó.
-Mégis mit csinálsz most?-kérdezte idegesen Natasha ahogy egy pulcsiba reszketett az ajtóm mellett.
-Menj be. -nyúltam az ajtó kilincsért.
-Mi bajod van Blake? Az hogy azt mondtam te is olyan vagy mint az exem? -nem akartam vele kiabálni, pláne anyámék előtt mivel mindenki figyelemmel kísérte ezt.
-Légyszíves állj hátrébb a kocsitól.-próbáltam higgadt maradni, de nem nagyon ment. Fájt hogy ugyan olyannak lát mint azt a fasztudja kit. És igaza is volt ,ez fájt legjobban.
-Blake! -kiáltott rám.
-Mit vagy most úgy oda? Én soha se leszek jó úgyhogy menj be és pakold össze a cuccaid hogy haza vihesselek. Úgy is ugyan olyan vagyok mint az exed nem? Ugyan akkora balfasz csak ő legalább megdughatott.
-Nem.. nem pont ugyan olyan vagy csak... csak..
-Leszarom.-kötöttem be magam.-Ha visszaértem legyél összepakolva.-rántottam ki a keze alól az ajtót és magamra zártam.
Kerék csikorgatva kikanyarodtam a ház elől és megindultam valamerre amerre az út vezetett. Ő csak ott állt  ,ahogy nézte a kocsim a sírás kerülgette hisz láttam a szemeiben. Én is ott tartottam mivel kurvára elegem volt mindenből. Az életemből.
Ő elérte hogy újra közel engedjek magamhoz valakit erre tessék.

Egy órát kocsikáztam a havas erdei utakon. A dühöm csillapodott, de a csalódottságom semennyire.
A ház előtt járattam a motort. Nem akartam bemenni, mert anyámék okoskodására kurvára nem voltam kíváncsi. Haza akartam érni ahol egymagam lehetek. Ha tovább húzom az időt, hogy soha nem jön el ez a pillanat se lesz jobb,így leállítva a motort kiszálltam a kocsiból. A bejárati ajtót feltépve indultam meg az emelet felé.
A szemem sarkából láttam anyámékat hogy figyelnek, de nem szóltak egy szót se.
A szobám ajtaját feltépve minden féle kopogást mellőzve léptem be majd láttam hogy ő már összepakolt. Az ágy szélén ült összetörve. A szemei vörösek voltak, gyanítom azóta bőghetett amióta eljöttem.
-Khm.. menjünk.-tettem zsebre a kezeim. Nem mozdult így egy lépést tettem felé hogy felemeljem a táskáját, de rácsapott a kezemre. -Auhh! Most mi van!
-Hogy mi van? Anyádék előtt kellett ezt csináld?!
-Te jöttél utánam!
-Igen mert meg akartam beszélni Blake!
-Ezen nincs mit beszélni! Az igazat mondtad. Én ilyen vagyok és kész!
-De nem!-sírta el magát.-Te kurvára összezavarsz! Mert velem nem olyan vagy! Kibaszottul más vagy Blake és nem tudom miért?
-Magam sem tudom!
-De tudod! Csak nem mondod el! -lökte meg a mellkasom.
-Fejezd be a hisztit és menjünk.-engedtem el a táskáját ahogy felegyenesedtem.
-Nem fejezem amíg el nem mondod velem miért vagy más! Tudni akarom mert nem akarok újra rábaszni!
-Már rábasztál! Egy ugyan olyan balfaszt fogtál ki mint az exed aki érzelmek nélkül bassza a nőket. Én is ilyen vagyok! Nem tagadom! Szóval? Még valami?
-A szemeid nem azt mondták a napokban hogy te csak ilyen tudsz lenni.
-Az lényegtelen.-rántottam vállat.
-Nem! Kurvára nem!-lökte meg ismét a mellkasom.
-Fejezd be ezt.
-Nem bazdmeg!
-De! Fejezd...-elkapva a kabátom rántott az ajkaihoz és hevesen falni kezdte az enyémeket. Nem értem hozzá meg se mozdultam csak hagytam had csinálja.
-Csináld te is!-rántotta meg a kabátom.
-Nem csinálom.
-Miért nem? Már nem kell a csók se?
-De kell. Én viszont nem kellek. Úgyhogy vedd fel a kabátod kérlek.
-Te meg vagy zavarodva Blake! Rajtad nem lehet kiigazodni!-kiabálta az arcomba.
-Én se tudok ,de ez van.
-Baszódj meg!-csapott arcon. Én rezzenéstelen arccal tűrtem mindent. Fájt a szívem miatta és magam miatt. A hülyeségeim amiket csináltam azok miatt vesztettem el a lehetőséget nála. Ellépve tőle ő zokogva a földre rogyott. A lábaim előtt térdepelt és vígasztalhatatlanul sírt. Némán felette állva hallgattam ahogy bőg. Borzasztóan rossz volt hallani ahogy keservesen sír így ahogy lehunytam kékségeim az én szemeim sarkából is végig csordult egy könnycsepp az arcomon.
-Kelj fel.-nyeltem egy nagyot. Próbáltam erősnek mutatni magam, de nem ment.-Kelj fel.-nyúltam a karja után mire felnézett a szemeimbe. Látta hogy könnyes az én szemem is így az arcomhoz nyúlt,de én elfordítottam a fejem.
-Sajnálom.-suttogta halkan.
-Nem kell semmit sem.
-De igen.
-Hhhh... ülj fel az ágyra.
-De ne menj el!-kapott a kezem után.
-Nem megyek csak leveszem a kabátom mert meggyulladok.-húztam fel a földről. Reszketett a kezem közt, de most egy utolsó lehetőségem volt. Tisztázni akartam mindent. Őszinte akartam vele lenni így akár mennyire is hosszúnak ígérkezett ez a beszélgetés el kellett neki mondjak mindent. Mit miért tettem az egy év alatt és azt is hogy vele miért vagyok más. Tudnia kell mindent mert szerettem volna hogy képbe legyen azzal mit vált ki belőlem a közelsége, a csókjai az érintése.
El kellett mondjam neki hogy kedvelem őt.