Blake Hansen

29. Álmatlanság

A kanapén fekve a fejem alatt lévő párna alá dugtam az egyik kezem és bámultam a plafont. Csend volt a házban. Szerintem Natasha is elaludt már, így csak én számolom a bárányokat.
Ahhoz képest hogy azt mondtam hamar el fogok aludni ez kurvára nem jött össze. Isten tudja hány óra lehet, de nem jött álom a szemeimre.
Felülve a kanapén megdörzsöltem a szemeim és úgy döntöttem iszok egy korty vizet, majd meglesem a szobámban alvó lányt, hogy minden rendben van-e.
Lassú léptekkel elsétáltam a konyhába és megtöltöttem egy poharat vízzel amit gyorsan le is döntöttem. Vérré vált bennem a hideg víz, már csak akkor leszek nyugodt ha odafent csipkerózsika békésen csicsikál.
Halkan lopakodva sétáltam fel a fa lépcsőn a szobámig, majd óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját. Az ágyban összekuporodva aludt Natasha nyakig betakarózva. Elmosolyodva beljebb lépkedtem, de hogy miért ezt magam se tudom.
A takaró szélét igazgatva figyeltem ahogy csendben szuszog. Legalább ő most nyugodt és tud pihenni. Nem akartam illetlen lenni, hogy itt bámulom őt miközben alszik. Az ajtó felé sétálva egy utolsó pillantást vetettek felé mire megmozdult.
-B.. Blake?-nyöszörgött halkan. Biztos csak álmodik így meg se mertem mozdulni. Nem láthatja hogy itt vagyok a szobában, de újra felcsendült álmos hangja.-B...Blake!-ült fel az ágyban így baszhatom mostmár. Nem tudok láthatatlanná válni így vissza csuktam az ajtót.
-Aludj kérlek.
-Blake!-mászott az ágy széléhez,irányomba.
-Hhh... pihenj kérlek.-sétáltam felé.
-De nem tudok. Félek! Sötét van és ijesztő ahogy a fák ágai mozognak.-intett az ablak előtt lévő fenyőkre.
-Csukd be a szemed és ne figyelj rájuk.-simítottam el a válláról a haját és léptem volna el az ágytól, de megfogta a kezem.
-Kérlek.-nézett fel rám kétségbe esve.
-Nem esik bajod! Nem bánthat senki!
-De.. de félek. És nem az ágyamban alszok. Én sose tudok máshol aludni csak otthon.
-Hhh... hozzak egy teát ami megnyugtat? Vagy.. vagy kapcsoljak kis lámpát, hogy ne legyen sötét?
-Inkább.. inkább maradj itt egy kicsit.-remegtek meg a pillái ahogy engem nézett.
-Akkor bújj be a takaró alá. Én meg leülök az ágy szélére.-toltam odébb a paplant és lerogytam a pihe puha ágyra.
-Nem.. nem haragszol hogy.. hogy..
-Nem! Csak hunyd be a szemed.-néztem hátra rá a vállam felett ahogy a térdeimre könyököltem. Natasha mocorgott egy ideig az ágyban ahogy kereste a kényelmes pózt. Csendben volt így reménykedtem abban hogy hamar elalszik, mert az én szemeimre is mázsás súlyként nehezedett az álmosság. Hosszas percekig néma csend honolt a házban , de ahogy felegyenesedtem Natasha megszólalt.
-Nem... nem fázol?
-Miért nem alszol?-fordultam felé.
-Nem tudok!-dobta a kezeit durcásan maga mellé.
-Hhh... álomba ringassalak? Vagy mondjak esti mesét?
-Megköszönném igen!-fonta keresztbe a karjait.
-Ooohh Istenem! Hhhh... ne csináld! Hunyd be a szemed kérlek.
-De ha becsukom ismét kipattannak!
-Kérlek szépen. Nem bánthat senki mert agyon ütöm!
-Tényleg?-kúszott egy kislányod mosoly az ajkaira.
-Igen! Úgyhogy hunyd be a szép szemeid és aludj kérlek. Addig nem megyek sehova míg el nem alszol.
-Maradj itt.-suttogta halkan mire nekem egyből átfutott egy gondolat az agyamon. Ha mellé fekszek reggel kurva nagy bajban leszek az álló farkammal. Picsába! Mellette egész este kontrolálnom kell majd magam hogy ne érjek hozzá mert abból kurva nagy baj lesz.-Kérlek Blake!
-Hhh... menj akkor beljebb! De ne tapizz!-másztam be az ágyba és a takarót megemelve hanyatt feküdtem mellette.
-Te se!-fordult az oldalára irányomba. Éreztem hogy néz így egy nagyot sóhajtottam.
-Melletted fekszem, most már csukd be a szemeid és aludj.
-Hol marad a mesém?-erre a kijelentésére felé kaptam a fejem.
-Most komolyan? -az arcomat látván halkan felnevetett és a vállam mellett a párnába fúrta az arcát.
-Vicces az arcod!
-Sokkolnak a kéréseid!
-Mi lesz ha egyszer lányod lesz? Neki nem fogsz esti mesét mondani?
-Én ilyeneken nem gondolkozok még.-ő csendben figyel engem. Nem mondott a válaszomra semmit. Lehet most ezzel elbasztam mindent?
-Pedig cukik a gyerekek.-csendült fel ismét a hangja mire hitetlenkedve felé kaptam a fejem.
-Na elég! Nem tudsz csendben maradni?-fordultam én is az oldalamra az irányába.
-Most jobban felébredtem, hogy beszélgetünk.
-Nem! Alvás! Sshht!
-De!
-Shhht! Csukd be a szemed!- szóltam rá már isten tudja hányadjára.
-De nem megy.-fúrta ismét a párnámba az arcát így a haja az arcomhoz ért.
-Ne magyarázz ennyit és csukd be a szemeid. Akkor lehet menni fog!
-De próbáltam már! Nem ment. Itt olyan csend van mint a kriptában.
-Hhhh... városi csaj vagy látom.
-Nem tudok mit csinálni! -kapta fel a fejét és mellettem felkönyökölt.-Ott mennek a kocsik meg égnek az utcán a lámpák. Itt semmi nincs! Csak csend!
-Nincs csend mert a szép kis szád folyamatosan jár.
-Nem tudok aludni Blake!-keseredett el.
-Dőlj le kérlek. Tedd ide a fejed.-igazítottam meg magam mellett a párnát.
-De nehogy tapizni merj!
-Nem foglak!-forgattam meg a szemeim. Ő mellettem eldőlve egy nagyot sóhajtott így lepillantottam rá. Csendben figyelt engem így a plafonra vezettem a szemeim ahogy hanyatt dőltem. Egy ideig hagytam had bámészkodjon, majd behunytam a kékségeim.-Egyszer volt hol nem volt...-sóhajtottam fel ahogy belekezdtem a mesélésbe.
-Jujj...-kezdett el ficceregni mellettem így egy halvány vigyor kúszott az ajkaimra. Hogy lehet ennyire édes?
-Szóval! Volt egyszer egy lány aki egyik nap fejébe vette, hogy egy hétvégére bátorságot merít és egymaga megindul egy erdei faház felé a hegyekben.
-Az én vagyok?
-Ne csacsogj bele.-mosolyodtam el ismét.
-De én vagyok?
-Hhh... te vagy! De ha tovább is belekotyogsz akkor nem folytatom! -pillantottam le rá mire ő a szája elé szorította a kezét.-Csukd be a szemed és képzeld el a mesét.
-Ugye nem egyedül leszek benne?
-Most mondtam, hogy egyedül indultál meg a faház felé, hogy legyőzd minden félelmed.
-Ajjj... de legyen benne még valaki.-helyezkedett folyamatosan.
-Lekötözlek annyit mocorogsz!
-Inkább mesélj.-dőlt el mellettem így a karomhoz simult a keze. Egy mély levegőt véve folytattam ezt az idétlen mesét.
-A lány ahogy sétált a faház felé egy ág reccsenésére kapta fel a fejét. A vér meghűlt az ereiben, majd egy férfit pillantott meg a fák takarásában. Egy vadász volt aki épp arra járt. Lassú léptekkel sétált felé az izmos és helyes pasi...
-Az vagy te?-csendült fel újra a hangja.
-Na aludni!
-Hát de! Mi lett a vége!
-A képzeletedre bízom. Ahhoz már nem kellek.-fordultam az oldalamra neki háttal. Hosszú ideig csendben volt így csak reménykedtem hogy alszik már, de megéreztem a hátamnál ahogy besüpped az ágy. Mögém dőlve szorosan a párnámba fúrta az arcát így én ki lettem szorítva az ágy szélére.