17. A nevetése

912 31 4
                                    

Az ebéd elég döcögősen indult, de hála a profizmusomnak egész jól zárult. A kocsiban ülve egy óriási dugót fogtunk ki így araszolva haladtunk.
-Be lehetne kapcsolni a fűtést?-kérdezte halkan.
-Persze. Feljebb kapcsolom.-tekertem egyet a műszerfalon lévő gombon.-De van ülés fűtés is ha azt kér.
-Tényleg?-kapta rám a szemeit.
-Igen. Ez itt.-mutattam a másik gombra.-Bekapcsoljam?
-Megtenné?
-Persze.-kúszott egy halvány mosoly az ajkaimra.
-Köszönöm az ebédet.
-Örülök, hogy ízlett. Kár lett volna kihagyni.
-Igen.-sütötte le zavarában a szemeit. Láttam rajta, hogy valami aggasztja így mivel csak állunk a kocsival gondoltam ráérünk beszélgetni.
-Mi a gond? Mi nyomja a lelkét?
-Hhh... semmi.-rázta meg a fejét.
-Nem úgy látom.
-Csak... csak nem tudom hova tenni a dolgokat amiket ma megtudtam.
-Hhh... ha attól fél, hogy bántani fogom magát egyből hessegesse el a gondolatot. Ha az exem vagy a pasit akin lovagolt nem öltem meg magát miért bántanám? Nem tett semmit!
-De elrontottam a kávéját nem egyszer. Azt mondta nyakon önt vele.
-Mert egy fasz voltam! Kurva nagy barom! -vágtam a szavába.-Nem akartam így viselkedni.-pillantottam felé. Ő kapkodta a levegőt ahogy nézett engem.-Sajnálom! Borzasztóan sajnálom tényleg! Próbálom helyre hozni, hogy ne higgye azt hogy egy érzéketlen fasz vagyok, mert kurvára nem ilyennek neveltek. Mindenről az exem tehet mivel egy falat húztam magam köré, hogy senkit ne engedhessek közel.
-Velem miért kivételezik? Hisz tudok pár dolgot a magánéletétől.
-Hhh.. nem tudom. Lehet megbolondultam.
-Ennél jobban?-kuncogott halkan mire elvigyorodtam.
-Maga megbolondít.-böktem meg a térdének az oldalát.
-Hogy én?-nézett rám csodálkozva.
-Igen!
-Na ne mondja ezt! Ez nem igaz! Én nem csináltam semmit!
-Mi lenne ha csinálna is valamit! Szent Isten!-kaptam a homlokomhoz a kezem.-Engem a mentő vinne el.
-Ez nem igaz!-nevetett fel végre boldogan. Le se tudtam venni a szemeim az ajkairól amik olyan szépen íveltek.-Most fogja elvinni a mentő?
-Lehet.-nevettem fel én is majd elkapva róla a tekintetem előrébb gurultunk a sorban.
-Hogy érzi magát?
-Nem valami fényesen. De majd jobb lesz. Be kell szednem azokat a nem is tudom micsodákat amiket a doktornő felírt és jobban leszek.
-Még mindig nem vagyok doktornő!
-Pedig lehetne.
-De nem akarok az lenni.
-Mi szeretne lenni akkor?
-Boldog.-halkult el mire nekem a szívem egy nagyot dobbant ennek a szónak a hallatán. Én is erre vágytam. A nevetésünk elhalkult és a beszélgetés is abba maradt. A kormányt markolva próbáltam összeszedni magam mivel se fizikailag se lelkileg nem voltam a toppon.
A háza előtt leparkolva leállítottam a motort és eldőlve a székben meredtem magam elé.
Natasha se mozdult csak csendben hallgattuk ahogy az úton mellettünk néha elsuhan egy-egy kocsi.
-Hhhh... köszönöm, hogy elvihettem ebédelni.-köszörültem meg a torkom. Kezdett kínos lenni a csend.
-Köszönöm, hogy meghívott Blake.-a nevem hallatán egy apró mosoly kúszott az ajkaimra. Kipillantva az ablakon csak figyeltem az elhaladó embereket akik a járdán sétáltak. Nem tudtam mit mondjak neki. A betegség is rátett a hangulatomra amellett hogy csak az ő mosolya volt az egyetlen dolog a napokban ami boldogsággal töltött el. Ezen kívül semmi. -Mi nyomja a lelkét? -tette fel azt a kérdést amit még soha senki.
-Hhh... az egy kibaszott hosszú és fájdalmas sztori lenne. Nem akarom untatni.
-Ha szeretné meghallgatom. A múltkorit se mondtam el senkinek.
-Ez nem olyan egyszerű.-nyeltem egy nagyot.
-Attól nem lesz jobb, hogy magában őrlődik.
-Hát nem. Ez igaz.
-Ha gondolja kap ott fent egy ugyan olyan mézes teát mint bent a cégnél.
-Aztán mosogathatok.-nevettem el magam.
-Nem kell mosogasson. -felé pillantva reménykedett abban a válaszban, hogy igent mondok. A szemeiből ezt tudtam kiolvasni, de nem akartam se teher lenni hisz biztos pihenne, azt meg végképp nem akartam, hogy beteg legyen.
-Kedves öntől, de most lehet nem mennék fel. Nem szeretném, hogy beteg legyen.
-Hhh... Blake. Ha attól fél, hogy valakinek megnyílik egyáltalán nem kell. Én nem fogom kinevetni se elmondani senkinek azok után, hogy tudom hogy embert ölt ,nem kockáztatnám az életem.
-De mondtam, hogy magát...
-Tudom!
-Hhh... Natasha én...én nem szoktam se érzelmekről se semmi belsős dologról beszélgetni...
-Az exének azért elmondta, hogy szereti. Nem?
-Hhh.. el. De akkor más volt minden.
-Szerelmes volt.
-Ja csak utána minden érzést kiölt bennem az az ember akitől a legkevésbé számítottam rá. Na ezért nem nyitok senki felé. Ez nem maga ellen irányul! Ne értse félre! Kedves, hogy felajánlotta, hogy meghallgat, de...
-De még nem áll készen.-hajtotta le a fejét. Én egy nagyot sóhajtva rá se nézve próbáltam rendezni az így is zakatoló szívem. Ez az a téma amitől menekülök. Egy rémálomnál is rosszabb.
-Sajnálom, hogy így alakult Blake.-szorította meg finoman a karom.
-Hhh... hát ez van. Ez jár nekem lehet. -tártam szét a karjaim.
-Miért? Nem! Dehogy ez jár magának!-csattant fel mellettem.-Mindenkinek jár a boldogság!
-Remélem maga megtalálja. Vannak érdekes dolgai, de egész rendes nőnek tűnik.-nem mondhattam ezt ennél szarabbul.
-Mondtam ne flörtöljön.-nevette el magát halkan mire én is elvigyorodtam kínomban.
-Én nem... nem flörtölök! A főnöke vagyok!
-Tudom. Remélem egyszer a többiek is megismerik ezt az oldalát Blake.
-Egy főnöknek szigorúnak kell lennie, nem ilyennek.-mutattam magamra.
-Lehet szigorú, de mellette lehet rendes és figyelmes. Együttérző. Mint amilyen a mai nap volt.
-Csak magával voltam ilyen.
-Próbálja meg velük is. Ők is lelkesebben dolgoznának ha nem rettegnének amikor meglátják magát.-felé kapva a fejem figyeltem az arcát. Hogy lehet valakinek ennyire tiszta szíve? Hogy a picsába lehet emellé ilyen kibaszott szexi és okos? Basszameg Blake!
-Rettegnek tőlem?-próbáltam visszaemlékezni arra amit mondott, de teljesen megbolondított ahogy az ajkait harapdálja, vagy amikor a kezét megfogtam. Olyan puha bőre volt és apró keze.
-Igen. De nem kell ennek így lennie. Önnek is jobb lenne hisz ha jobban dolgoznak, akkor a számok is jók lesznek. Fellendül a cég, bár így is szárnyal, de akkor még jobban menne.
-Maga valami agyturkász? -néztem őt ledöbbenve.
-Nem, csak jó valaki olyannal beszélni aki ugyan abba a helyzetben van mint én.
-Pedig azt hittem doktornő, hogy az. A gyógyszereket is kívülről fújja. Gyanús nekem!
-Nem vagyok az.-nevetett fel halkan. Ez a hang az ami újra boldogsággal telíti meg a lelkem. A nevetése.
-Ha megfogadom a tanácsát akkor eljön velem egy újabb ebédre vagy vacsorára?
-Előtte gyógyuljon meg!-mosolyodott el ahogy kinyitotta a kocsi ajtaját, de mielőtt becsukta volna az ajtót még vissza hajolt.-Utána meglátom.
-Akkor beveszem az összeset azokból.
-Nem! Nem veszi be mind!
-Hhh...faszom.-morogtam csalódottan.
-Nem mondtam igent úgyhogy ne élje bele magát.
-Csak egy kajálás! Ugyan az mint ma!
-Ajánlom is hogy ne randi legyen!-csukta be az ajtót és a kocsi előtt átsétálva intett egyet.
Én egy randira készen se állok. Ilyen lelki állapottal? Biztos hogy nem!

Blake HansenWhere stories live. Discover now