Blake Hansen

31. Meglepetés

-Húzd fel a zipzárt.-szóltam Natashára ahogy kiléptünk a hidegbe.
-De be..beakadt!-rángatta idegesen.
-Hhh... engedj oda.-léptem elé és egy laza mozdulattal szétnyitva a kabátját újra összezipzáraztam. -Emeld fel a fejed.-ahogy ezt kimondtam felnézett rám így gyönyörű barna szemei az enyémekbe fúródtak. -Kész vagy.-simítottam meg az állát. Érintésemtől megremegtek a pillái, majd elkapta a szemeit rólam. Egy nagyot nyelve hátrébb léptem tőle és megindultam lefele a fa lépcsőn.-Óvatosan gyere. Nehogy megcsússz.
-Akkor nem kéne mennem dolgozni.-lépkedett utánam, mire én hirtelen megfordultam így a mellkasomnak csapódott.
-Ezt most meg se hallottam! Mégis mit csinálok egyedül bent? Meg vihetnélek a korházba! Ne akard ezt!
-Csak nem aggódsz?-harapta meg alsó ajkát ahogy figyelte az arcom.
-Képzeld, nem szeretném hogy bajod essen! Azt mondtam vigyázok rád úgyhogy figyelj a lábad elé!
-És ha nem?
-Nem foglak cipelni! -indultam meg a tanösvény felé.
-Én nem szoktam túrázni Blake!-sietett utánam.
-Most fogsz. Szerintem tetszeni fog ahova viszlek.
-Megtudhatom hova megyünk?-ért mellém.
-Nem mondom meg!
-Ne már! Titok?-kíváncsiskodott.
-Igen, úgyhogy ne kérdezősködj.
-Ez nem ér! Ugye nem fogsz rám támadni mint egy elmebeteg vadállat?-erre a kérdésére konkrétan fölbe gyökerezett a lábam. Az arcomra kiült a döbbenet ahogy felé fordultam.
-Hogy mi?-nyögtem ki.
-Akkor nem! Jó! Huhhh.. hála istennek.-nyugodott meg, majd tovább indult volna, de én a karja után kaptam.
-Este esti mesét mondtam neked! Soha az életemben nem csináltam ilyet, de te érted megtettem! Hogy fordulhat meg a fejedbe olyan hogy bántsalak!
-Nem tudom! Mivel nem mondod meg mi lesz!
-Meglepetés! Mit nem lehet ezen érteni?
-Hhhh... de én ha nem tudom mi fog történni...
-Meg tudod! Csak gyere már!-kaptam el a kezét és húztam magam után.
-Na! Ne.. ne menj ilyen gyorsan.
-Gyere!
-Blake! Nem... nem tudok olyan gyorsan menni mint te! Neked hosszú lábaid vannak! Amíg te lépsz egyet én addig vagy nyolcvanat.
-Nem tudtam hogy ennyire szeretsz csacsogni!-torpantam meg előtte.
-Zavar hogy sokat beszélek?
-Én... nem.. mi? Miért zavarna!
-Mert ideges vagy!
-Hhhh... legyél jó kislány és fogadj szót kérlek. -tettem csípőre a kezeim. A szemeiben egy halvány fény csillant meg miközben az ajkain egy huncut vigyor bújkált.-Mond ki! Ne tartsd magadban!
-És ha rossz kislány vagyok akkor mi lesz?-nevette el magát és a mellkasomnak döntötte a fejét ahogy zavarában kuncogott.
-Megbüntetlek akkor.-mosolyodtam el én is. Aranyos volt hogy a gondolataitól is zavarba jött.
-Hogyan?-nézett fel a szemeimbe.
-Tudni szeretnéd?-húztam fel kérdőn a szemöldököm.
-Ömmm lehet.. lehet nem.
-Te úgy se tudsz rossz kislány lenni.-ingattam mega a fejem ahogy elsimítottam egy tincset az arcából.
-De tudok!-dobbantott a lábával egyet.
-Nem tudsz mert te egy angyal vagy.-remegtek meg a pilláim ahogy a szemei az enyémekbe villantak. Ajkai elváltak a hallottaktól. Kezei a mellkasomon pihentek így érezhette ahogy a szívem egy gyors ritmusba kezd. -Gyere inkább. Menjünk, mert megfagysz.-kaptam el a szemeim róla.
Natasha csendben sétált mellettem. Én se mondtam semmit csak zsebre dugott kézzel lépkedtem a havas tanösvényen. Talpam alatt ropogott a fehér hótakaró.
-Ugye a fák közt nincs senki?-hallottam meg a hangját mire elvigyorodtam.
-Nincs, de ne maradj le! Farkasok lehetnek erre felé.-fordultam vele szemben, de az a döbbenet az arcán. Istenem de édes.
-Mi? Most komoly? Mi meg itt sétálgatunk!-rohant oda hozzám és a karomat elkapva rántott közelebb ahogy nézelődött körbe.
-Gyere, mert kiszagolják hogy ha félsz.-suttogtam halkan a füléhez hajolva mire a mellkasomba fúrta az arcát.
-Vigyél vissza! Kérlek!-reszketett az egész teste és nem csak a hidegtől.
-A legveszélyesebb ragadozóval vagy most itt. Nem esik bajod!-fejét felkapva a szemeim közt váltogatta a tekintetét. -Inkább menjünk. Már nincs sok.-mosolyodtam el és a keze után nyúlva a zsebembe süllyesztettem a kezeinket. Nat a karomba kapaszkodva bújt közelebb. Reszketett, de felesleges volt. A látvány kárpótolja majd mindenért. Ebben biztos vagyok.
Némán sétáltunk mivel ő csak az erdőt figyelte. Én már láttam a befagyott tavat ahova hoztam így remélem ő is nemsokára megpillantja. Felé sandítva elmosolyodtam ahogy szorította a karom és a kezem. Hüvelykujjammal finoman a kézfejét cirógatva próbáltam nyugtatni mire megtorpant.
-Blake! Ugye.. ugye nem...
-De, de! Gyere.
-Én pofára fogok esni! Mi van ha beszakad a jég!-kapkodta a szemeit a tó és köztem.
-Be van fagyva! Nem fog. Csak fogd a kezem.
-Baromi nagyot fogunk esni!
-Gyere szépen!-léptem rá a jégre és felé nyújtottam a kezeim. -Fogd meg a kezem.
-Blake! -nyöszörgött ahogy egyhelyben toporgott.
-Gyere ide! Tetszeni fog.-mosolyogtam bátorítóan rá mire reszkető kezeivel megfogta az enyémeket és lassan rálépett a jégre. -Nem fogsz tudni megtartani se mert elrántalak.-motyogta halkan majd megcsúszott a lába így magamhoz rántottam.
-De megtudlak.-tartottam erősen.
-El akarsz tenni láb alól?
-Nem! Csak szeretném hogy bízz bennem. Nincsen semmi baj Natasha!
-Remegnek a lábaim!-kapaszkodott erősen a karjaimba.
-Nem is csodálom. Milyen pasi van veled szemben!-vigyorodtam el ravaszul mire a karon vágott.-Auhh..-nevettem szüntelenül.
-Ha kitöröm a nyakam agyon váglak!
-Nem esik bajod! Vigyázok rád. Megígértem! -lepillantva magunkra meg se mert mozdulni. Rettegett attól hogy elesik.
-Így fogunk állni vagy most hogyan tovább?
-Lazítsd el az izmaid és fogd meg a kezem.
-El nem engedlek! Blake! Reszketek!
-Érzem! De bízz meg bennem.
-De én nem bízok már rég óta senkiben!-csuklott el a hangja ahogy a szemeim nézte.
-Csak bennem kell. Senki másban.
-És ha átversz?-csordult le egy könnycsepp az arcán.
-Akkor kurva nagy hülye vagyok! Nem tenném soha! Veled nem!-töröltem meg az arcát gyengéden. Az ajkai remegtek ahogy próbálja visszatartani a könnyeit.
-Félek!-szipogott csendben.
-Foglak! Nem engedlek el!
-Ne is!-kapkodott levegőért. A szemeiben annyi mindent láttam. Fájdalmat, csalódottságot. Rettegett, de ezeket el kellett oszlassam. Nem akartam hogy féljen ha mellettem van.
Közelebb húzva a derekánál fogva magamhoz szorítottam így éreztem minden egyes lélegzetvételét.
-Bízol bennem?-suttogtam halkan.
-Hhh... Blake! Csak te vagy itt akiben most tudok bízni és kapaszkodni.-csuklott el a hangja ismét ahogy az alkaromra csúsztak a kezei.
-Akkor nézz fel a szemeimbe és mond el mit látsz.-felkapva a tekintetét rám szemei cikáztak az enyémek között.
-N.. nem tudom.-szipogott halkan, majd a szemeit megtörölte remegő kezeivel.
-Ha nem látod benne mit szeretnék akkor megmutatom.-hajoltam még közelebb hozzá így az orra az enyémhez ért.-Megengeded?
-Blake?-kezdte ismét kapkodni a levegőt.
-Bízz bennem. Semmi rosszat nem teszek.-suttogtam az ajkaira.
-Istenem..-remegtek meg az ajkai majd én minden jelzés nélkül megcsókoltam. Gyengéden ízlelgettem dús ajkait amik most is ugyan olyan édesek voltak mint múltkor. Közelebb húztam a derekánál fogva mire ő a nyakam köré fonta a karjait. Másik kezem a hátára simult ahogy tartottam őt. Ebben a pillanatban megszűnt a világ körülöttem.