Menedék |Bokuto × Reader|

30 | Inner child

Bokuto megnyugtatását követően nem gyalog és nem is tömegközlekedéssel mentünk haza. Apa írt, hogyha végeztünk, akkor eldob minket haza. Ekkor kérdeztem meg, hogy Bokuto ott aludhat–e. Ő látt rajta, hogy sincsen jól és mondta, hogy nyugodtan, csak szóljon haza. Bokuto haza is szólt az anyukájának és a kocsiutat szépen csöndben tettük meg. Illetve csak mi Bokutoval, ugyanis ő hátul volt, eldőlt az ülésen és pihent, én azonban apával beszélgettem. Elmondtam a mai napomat, de azt kihagytam, hogy délután mi is történt. Közbe párszor hátranéztem Bokutora, aki nem igen csinált semmit sem. A kezemet, amennyire csak tudtam hátra vezettem és hol a karját, hol a vállát cirógattam. Éppen, ahol elértem őt. Ő nem igen reagált, emiatt csak előre fordultam, de nem hagytam abba, amit csináltam. Amikor hazaértünk, barátommal kiszálltunk, addig apu beállt a garázsba. Ryu itthon volt már, így miután bementünk a házba, Bokuto levette a cipőjét és szó nélkül a szobámba sietett. Aggódva siettem utána a cuccaimmal, amiket azonnal letettem, amint a szobámba értem. Bokuto hátát néztem, aki az ágyamra feküdt. Megijesztett a viselkedése, és nem tudtam, hogy mit tehetnék. Lassan felé sétáltam, leültem az ágyamra, majd elkezdtem a vállát simogatni.

  – Szeretnél Ryuval játszani egy kicsit? – kérdeztem meg halkabban.

  – Veled szeretnék lenni – motyogta.

  – És velem mit szeretnél csinálni? – vezettem át a kezemet a hajába, majd azt kezdtem el simogatni.

  – Bújjunk össze – fordult felém és a szemöldöke fel volt szökve a homlokára.

  – Jó – biccentettem, majd ledőltem mellé. A karomat kinyújtottam, ő pedig rátette a fejét és lehunyta a szemeit. Egyik karját felém vezette, átölelte az oldalamat és szépen lassan magához húzott, hogy minél közelebb lehessünk a másikhoz – Nagyon szeretlek téged – pusziltam meg a fejét.

  – Annyi minden aggaszt – mondta ki hirtelen – Viszont nem tudom őket megfogalmazni. De annyira, de annyira szorongok miattuk... – csuklott el a hangja.

  – Kicsit se tudod megfogalmazni? Próbáld meg és összetesszük ketten a mondatokat. Jó?

  – Nem megy – repedezett el a hangja – Bocsánat – lett egyre halkabb a hangja, míg nem hallottam, hogy szipogni kezd.

  – Ha kicsit ki szeretnéd adni magadból, akkor add. Sírj nyugodtan, én itt leszek veled – simogattam a haját.

  – Én vagyok a fiú, mégis többször láttál sírni, mint én téged – nyögte ki nehezen.

  – Nem tudok sírni. Még ha a közelében is vagyok, nem jön ki – mondtam el az igazságot, amit ő is tudott már egy ideje – A fiúk is sírhatnak és lehetnek érzéseik. Köszönöm, hogy megbízol bennem annyira, hogy kiengedd előttem a könnyeid.

Bokuto nem mondott semmit, csak olyan szorosan hozzám bújt, akárcsak egy elvesztett kiskutya, aki újra láthatja az anyukáját. Hátát simogattam, hajába adtam puszikat és halkan beszéltem hozzá, hogy a lelke meg tudjon nyugodni. Negyedóra se telt el, de hallottam, ahogy szuszogni kezd és elalszik. Örültem, hogy kicsit bealudt, ugyanis eléggé fárasztó napjai voltak mostanában, így kellett neki a pihenés. Kicsit én is elszenderedtem mellette, de én voltam az, aki után előbb felkelt. Körülbelül másfél óra múlva ébredtem fel és adtam puszit a hajába, majd kimásztam alóla és kimentem inni egy kis vizet. Ryuval összetalálkoztam a konyhában, így vele beszélgettem egy kicsit. Már tanácsot akartam kérni Bokutoval kapcsolatban, amikor rájöttem, hogy van egy ember, akitől jobb lenne tanácsot kérni. Emiatt is vonultam át a nappaliba és hívtam fel Kuroot. Ő nem vette fel azonnal, csak második csörgetésre.

  – Gyorsan mondd, mert tart az edzés – mondta bele hirtelen.

  – Mikor ér véget? Visszahívlak utána.