Menedék |Bokuto × Reader|

3 | [Név] és Bokuto

Egész tanórán azon agyaltam, hogy miképp köszöntsem majd Bokutot. Annyi mindent szeretnék neki mondani, hogy nem találom a megfelelő szavakat. Nem gondoltam volna, hogy az életben valaha még látni fogom őt, azt meg főleg nem, hogy osztálytársam is lesz. Vannak véletlenek. Rohadtul nagy véletlenek, vagy sorszszerű dolgok, ez pedig az szerintem.
  Amikor megszólalt az óra végét jelző csengő, némi hangzavar mellett pakoltam el a táskámba és éreztem meg néhány másodperc után, hogy valakik felém tartanak. Ténylegesen nem értek célba, ugyanis valaki megállította őket.

  – Srácok, bocsánat, hé – fúrta oda magát, mire én felemeltem a tekintetemet és megláttam, hogy Bokuto az osztálytársaihoz fordul, akik oda akartak jönni hozzám – Kérlek szépen titeket, hadd beszéljek vele először – kérte szépen és egy ponton aggódó lett a hangja.

A többiek csak rábólintottak és ekkor következett be, hogy Bokuto odalépett hozzám.

  – Szia [Név] – nézett le rám és közben elmosolyodott kicsit.

Kavarogtak bennem az érzéseim és alig hittem el, hogy itt áll előttem. Lényegében azt se hittem el, hogy tényleg felismert engem. A hajam le volt vágva, éppen, hogy csak a vállamig ért, be volt festve feketére és szerintem sokat változtam azóta.

  – Szia Bokuto – suttogtam egy mosoly mellett a nevét.

  – Kijössz velem beszélgetni kicsit? Ha nem gond – kezdett el beszélni és hangjában érezhető volt, hogy még bátortalan azzal kapcsolatban, hogy velem beszéljen.

  – Kimegyek, persze – álltam fel azonnal.

Ő bevárt engem, én pedig egyetlen egy szó nélkül követtem őt. Lefelé haladtunk a lépcsőkön és elindultunk a földszintre arra, amerre Taishiro–sensei azt mondta, hogy az átjáró van a tornaterem felé. Ott Bokuto jobbra fordult, amint kiértünk a friss levegőre és megállt egy padnál. Ott nagyot nyújtózott, majd hátrafordult hozzám. Tekintetével azonnal az arcomra nézett.

  – Megölelhetlek? – kérdezte legelőször tőlem, miközben kicsit közelebb totyogott.

A szívem hatalmasat dobbant és szó nélkül vezettem előre a kezeimet, hogy megölelhessem őt. Ő ekkor hirtelen fogta meg a karomat, húzott magához és olyan szorosan megölelt, ahogy csak tőle kitellett. Férfias illata azonnal az orromba szökött, teste melege felmelegítette az én testemet is és hosszú idő után úgy éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Bokuto végigsimított a kezét a hátamon és szorított az ölelésén. Mivel nagyobb volt, mint én, ezért a vállába fúrtam az arcomat és közben küzdöttem a saját magam érzéseivel a viszontlátás miatt. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak kiélveztük azt az ölelést, melyre tizenegy évig vártunk. Ott akkor, hatévesen nem tudtam elköszönni tőle. A viszontlátás érzelmes és fájó volt. Próbáltam minél jobban belebújni annak a fiúnak az ölelésébe, aki megannyi dolgot adott nekem, amikor kicsi voltam. Mikor még kislány voltam, mellette éreztem magamat a legnagyobb biztonságban. Vigyázott rám, megóvott mindentől és nem engedte senkinek, hogy bántson. Egyszer még a saját anyukámra is rászólt, amikor ő kiabált velem egy semmiség miatt. Ő még csak egy apró, kicsi gyermek volt, aki olyan magas volt, mint én. Mégis, ennek ellenére védelmezett engem az egész világról. Virágokat szedett nekem, pici csigákat gyűjtött számomra, hogyha várat építettem homokból és olyan is előfordult, amikor egymásnál aludtunk, hogy ott volt velem. Egy ágyba aludtunk és miután a nővére elolvasta nekünk az estimesét, halkan beszélgettünk. Ha rosszat álmodtam (mert sokszor volt ilyen és néha a mai napig előjön), akkor megfogta a kezemet, vagy összekulcsolta a kisujjunkat és úgy aludt velem. Mintha csak egy kicsi és törékeny virág lettem volna, úgy védett és oltalmazott. Hiába voltam sokkalta gyengébb, én is próbáltam mindig vigyázni rá. Ő szeleburdi volt, sok kalamajkába keveredett, de igyekeztem kihúzni belőle mindig. A harci sérüléseire gyógypuszit adtam, készítettem neki virágokból és gyöngyből karkötőt, amit mindig hordott. Nem tudom, hogy mi lett velük, miután elmentem, de remélem nem csak számomra voltak becses évek akkoriban és most is.