Menedék |Bokuto × Reader|

10 | Vigyázom rád

Hétfő reggel egyedül jöttem el az iskolába, ugyanis Kaorinak előbb be kellett jönnie, ugyanis reggeli edzésük volt. Elbuszozgattam a sulihoz és amikor beléptem, akkor köszöntem a portásnak. mielőtt felmentem volna, odamentem az egyik automatához és vettem belőle magamnak egy dobozos innivalót és Bokutonak is. Miközben eltettem őket a táskámba, felfelé haladtam a saját termünk felé. Taishiro–senseinek is meg kellene válaszolnom az ajánlását. Még nem feleltem neki arra a kérdésére, hogy szeretnék–e összeülni egy közös program keretében az osztállyal, hogy jobban megismerjenek. Igazából most eléggé jól elvagyok és kezdem a helyemet is megtalálni. Őszintén szólva nem tudom, hogy szeretnék–e. Még gondolkodom rajta kicsit és utána válaszolok neki.
  Felérve a saját termemhez, köszöntem a többieknek és leültem a helyemre. Elkezdtem kipakolni a cuccomat és miután megvoltam, megnéztem, hogy mindent elkészítettem–e az órára. Közben megittam a magamnak vett innivalót is. Egy öt perces rendezgetés után jött meg a röpicsapat is. Bokuto nem volt elől, sőt. Ő volt az, aki utoljára jött be a terembe. Bejött, felém sem nézett, csak a saját asztalához kullogott és levágódott rá. A szokásos módon, Kaoriék később jönnek majd most is. Nagyokat pislogtam Bokuto felé, majd végül felálltam az asztaltól, megigazítottam a szoknyámat, elmentem Konoha padja mellett, miközben köszöntem a fiúnak, majd megálltam Bokutonál.

  – Szia Bokuto – köszöntem a fiúnak, aki csak levágta a fejét a padra és a karjaira támasztotta meg.

  – Szia – motyogta.

  – Milyen volt az edzés? – kérdeztem rá érdeklődve.

  – Sokat rontott és most hisztis – válaszolt nekem Konoha, aki előpakolt közben – Ilyenkor csak hagyni kell és majd valamikor lenyugszik. Olyan lesz, mint egy makacs és hisztis gyerek, bár szerencsére most a csendes verziója tört elő. Ha viszont tudsz vele kezdeni valamit, megköszönnénk.

  – Megölelhetlek? – kérdeztem rá Bokutonál, miközben még mindig a padja mellett álltam.

  – Most nem szeretnék ölelkezni – motyogta.

  – Itt maradhatok melletted? – kérdeztem rá finoman, mire aprót bólintott.

Magam mögé néztem, kerestem egy olyan széket, aminek nem volt gazdája, odahúztam Bokuto asztala mellé, majd leültem rá.

  – Szeretnél beszélgetni, vagy beszéljek csak én? – kérdeztem, mire ő megrázta a fejét – Jó. Utolsó kérdésem. Piszkálhatom a hajad? – erre már bólintott.

Egyik könyökömmel megtámaszkodtam az asztalon, majd a másik kezemmel elkezdtem a haját piszkálni. Ujjamimmal beletúrtam a hajába és ujjbegyeimet végigvezettem a fejbőrén. Ő kicsit mocorgott emiatt, de nem húzódott el. Mikor tincseivel kezdtem el játszani, felhümmögött. Kicsit elmosolyodtam és rádöntöttem a fejemet a vállára és úgy folytattam a haja piszkálását. Ő csöndben hagyta ezt nekem. Igazából egy szót se szólt és akkor se nagyon mukkant meg, amikor bejött a tanár és köszöntünk neki. Jómagam megsimogattam a hátát, elhúzódtam tőle, visszatettem a széket a helyére, majd a saját helyemre ültem. Köszöntöttem Kaorit, aki kicsit részletesebben beszámolt Bokuto állapotáról. Arról is tájékoztatott, hogy sokszor hisztizik és lesz olyan, mint egy ötéves, ha valami nem úgy megy röpi közben, ahogy akarja. Akaashi az egyetlen, aki rendesen fejben tudja tartani, hogy milyen gyengeségei vannak a felejtéstől kezdve a feltűnési problémákig. Mint kiderült, eléggé allergiás tud arra lenni, ha nem őt nézik általában, vagy nem kap elég figyelmet. Bokutora néztem közben nagy pislogások közepette. Eléggé jámbor volt jelenleg és csak hevert a padon. Nem tudtam nem elmosolyodni azon, hogy olyan, mint egy nagy gyerek és csak a kedvére kell játszani. Ha növeljük kicsit az önbecsülését, akkor rendben lesz.
  Szünetben a többiek szétszéledtek és Kaori is Yukiehoz fordult beszélgetni. Jómagam ismételten megkörnyékeztem Bokutot, aki éppen ment volna ki a teremből. Éppen, hogy csak a padjához értem, mielőtt elment volna.