Menedék |Bokuto × Reader|

5 | A fiú, akit meg akarunk védeni

Míg ki nem választotta mindenki, hogy mit is eszünk, addig beszélgettünk. közben igyekeztem tiszteletben tartani azt, hogy Bokutoval miként is viselkedem. Habár mondta, amit mondott, lehet, hogy még teljesen új neki, hogy idősebbként találkoztunk. Igazából nem is kellett erre különösebb magyarázat. Nem kellett mindent megmagyarázni. Ha egyszerűen nem érezte magát olyan jól az ember egy adott szituációban, nem kellett magyarázat. A másiknak egyszerűen meg kellett ezt értenie.

  – Mindenki kiválasztotta, hogy mit kér? – lépett az asztalhoz apu.

Bólintottunk és elkezdtük felsorolni azokat a dolgokat, amiket kértünk. Ő jegyzetelte magának és amikor végleg megvoltunk, akkor bólintott egyet. Felém nézett, mosolygott és már itt sem volt.

  – Sziasztok, én léptem – állt meg az asztalnál Ryu és intett nekünk egyet – Nem tudom, hogy mikor fogsz majd hazaérni, de utána játszhatnánk kicsit.

  – Rendben. Kérlek, Axelnek adj enni és innivalót is. Plusz kivinnéd kicsit az udvarra? – kértem őt szépen.

  – Ránézek a motoromra, addig hagyom, hadd fussa ki magát – mosolyodott el a bátyám, majd a fiúkra nézett – Nem tudom, hogy meddig lesztek itt vagy mit csináltok utána, de vigyázzatok rá. Megértettétek?

  – Persze! – bólintott egyből Bokuto – Nem lesz baja.

  – Ajánlom nektek – nevette el magát a testvérem, majd végleg magunkra hagyott.

  – Szoktál játszani? – kérdezett rá Kenma, akinek szerintem ez az egy dolog maradt csak meg.

  – Igen – bólintottam rá – Elég régóta LoL–ozom, bár nem vagyok benne annyira ügyes.

  – [Név], egyre szimpatikusabb vagy – nevetett fel Kuroo – Sokat játszol?

  – Hát...eléggé. Igazából játszani szeretek nagyon szabadidőmben és fotózással, képszerkesztéssel foglalkozni.

  – Én annyira szeretek LoL–ozni! – vigyorgott őrülten Bokuto – Tavaly nyáron ki se lehetett mozdítani a szobámból, mert mindenképpen el akartam érni egy bizonyos szintet.

  – Még az edzőtáborba is alig akart eljönni – sóhajtotta Akaashi – Együtt szoktunk játszani Bokuto–sannal mind a hárman. Ha gondolod, akkor párszor jöhetsz ötödiknek.

  – Nagyon béna tudok lenni – mosolyogtam zavartan.

  – Mi is van, hogy bénácskák vagyunk – bólogatott Bokuto – Hányas szintű vagy? – fordult felém izgatottan.

  – 387 – pislogtam nagyokat – Ti?

  – 877 – válaszolt Kenma.

  – 499 – válaszolt Akaashi.

  – 524 – válaszolt Kuroo.

  – 736 – mosolyodott el Bokuto.

  – Uram isten, ti akkor nagyon jól játszotok...

  – Kenmanak nincs élete és mindig játszik csak, szóval nála ez nem meglepő – legyintett Kuroo – A szintek csak számok. Ez nem bizonyítja az, hogy miképp játszunk. lehet valaki alacsony szintű, de lehet, hogy jobban játszik, mint egy nagyobb színtű.

  – Én szeretnék veled játszani valamikor – csillant fel Bokuto szeme, ahogy engem nézett – Te szeretnél? Nem baj, ha nem.

  – Őszintén szólva nem nagyon szeretek másokkal játszani, Ryun kívül. Játszottam már, viszont mindig az a vége, hogy sértegetnek, amiért bénáskodom. Jobb nekem, ha magamban vagyok vagy a testvéremmel.