Menedék |Bokuto × Reader|

19 | Otthon, mely te vagy

Egy nagyon kicsit maradtunk még, de aztán visszakísértem Bokutot a tornaterembe. Ő, mielőtt elment volna, megkérte az edzőt, hogy hadd üljek Kaoriékhoz, mert nem érzem jól magamat. Ő erre azt tanácsolta, hogy akkor talán az orvoshoz kellene mennem, de Bokuto tömören elmondta, hogy nem olyasfajta gondjaim vannak, hanem szorongásos, így jobban érezném magamat, ha Yukie és Kaori itt lennének. Az edző így már értette a dolgok miértjét, így kedvesen rábólintott, hogy ott maradhassak a lányokkal. Kaoriék annyira édesek voltak és teljesen elfeledtették velem azt, hogy szorongok. Természetesen csak Bokuto után. A lányok elmondták azt, amit nem értettem meccs közben és együtt izgultunk a fiúkért. Habár nem volt vérre menő meccs, de mégis nagyon akartuk, hogy ők nyerjenek. Még Kaori kezét is szorongattam közben és a szívem hevesen vert, mert Bokuto (amikor csak tudott) felénk nézett. Volt, hogy mélyen a szemembe nézett, elmosolyodott és küldött szívecskét. A szívem majd' felrobbant a szeretettől, amit tőle kaptam. Kicsit rosszul is éreztem magamat emiatt, ugyanis féltem, hogy a srácoknak nem tesz jót vagy nem tetszik nekik, hogy Bokuto folyton ott van velem és engem néz. Amikor ezt elmondtam Akaashinak és bocsánatot is kértem miatta, ő megnyugtatott és kérte, hogy e érezzem magamat rosszul emiatt. Elmondta, hogy Bokuto elmondta nekik, hogy azért van velem ennyit, mert szorongok és szeretné, ah rendben lennék. A fiúk pedig zokszó nélkül megértették ezt. El se tudtam képzelni, hogy miképp lehetnek ennyire rendesek. Nem szoktam meg azt, hogy ennyire együttérző emberek között legyek. Még mindig próbálom épp ésszel felfogni, hogy ők mennyire rendesek és tényleg nem akarnak nekem rosszat. Bokuto pedig csak rátesz egy lapáttal, ugyanis nagyon boldoggá tesz, ahogy bánik velem.
  Miután vége lett az edzőmeccseknek, az edző még beszélt egy kicsit a srácokkal, majd el is engedte őket. Míg ők bent voltak, addig jómagam kint vártam Bokutora az udvaron, egyedül. Éppen a telefonomon játszottam, amikor éreztem, hogy valaki mögém áll.

  – Szabad vagy mára? – kérdezte egy ismerős hang.

  – Igen – fordultam szembe Bokutoval, egy kedves mosoly mellett – Miért?

  – Nem jössz el hozzánk? – kérdezte izgatottan – Úgy szeretném, ha átjönnél!

  – Nem zavarnék?

  – Nem, dehogyis! Utána el is kísérlek, vagy hazadoblak kocsival. Ha van kedved jönni, akkor nyugodtan szólj haza, hogy majd én hazaviszlek.

  – Van kedvem átmenni hozzátok – vallottam be őszintén.

  – Tényleg? – csillant fel a szeme – Elmész elköszönni Kaoriéktól? Kocsival jöttem, szóval eldobjuk haza Akaashit.

  – Jó, jó – nevettem, majd odaadtam neki a cuccomat, míg visszamegyek elköszönni.

Szerencsére Kaoriék még itt voltak, így el tudtam köszönni tőlük. Mikor megvoltam, ő addigra Akaashi is megtalálta Bokutot. A kocsiban mondta Akaashi, hogy üljek előre nyugodtan, de ragaszkodtam hozzé, hogy ő ülhessen Bokuto mellett. Ezt végül nehézkesen döntöttük el, de végül maradt ő az anyósülésen. Míg el nem értünk Akaashihoz, addig én a telefonomon játszottam. Mivel a fiútól Bokuto nem messze lakott, ezért nem ültem át arra a kis időre előre, hanem középe csúsztam rendesen és úgy beszélgettem Bokutoval. Hamar el is értünk hozzájuk, ő pedig leparkolt a ház előtt az autóval.

  – Itt lennénk – dőlt hátra az ülésnek és közben kicsatolta magát – Más, mint az előző, de szeretek itt élni.

  – Tényleg más – szálltam ki a kocsiból, miközben végignéztem a paneltömbbön – Hányadikon laktok?

  – Harmadik – szállt ki ő is a kocsiból, majd elég hamar be is zárta – Nincsen lift, de elég hamar fel lehet érni.

  – És van otthon most valaki? – kérdeztem rá, miközben elindultam utána.