Menedék |Bokuto × Reader|

12 | Gyermeki pillanatok

Bokutoval fél nyolc után indultunk vissza a sulihoz. Nem volt messze autóval, így igazából ráértünk ilyenkor elindulni. Ahogy haladtunk le a kilátóról, az ő keze folyamatosan a sebváltón volt. Jómagam csak rápillantottam és egy hirtelen gondolattól vezényelve, rátettem az ujjamat a kézfejére és apró virágokat kezdtem el rá rajzolni.

  – Rajzolj napocskát is – nevetett fel gyermekien.

Csak elmosolyodtam azon, amit mondott és a kérésére elkezdtem napocskákat és csillagokat rajzolni a kézfejére. Egészen addig rajzolgattam kis mintákat, míg a sulihoz nem értünk. A suli melletti részen volt egy parkoló, ami a tanároknak, illetve azoknak a diákoknak volt fent tartva, akik szintén autóval jöttek. Bokuto beállt, én pedig rajzoltam egy szívecskét a kézfejére és elhúztam a kezemet. Ő kicsatolta magát és hátradőlt az ülésen.

  – Ezt...megismételjük majd? – kérdezett rá, és jól tudtam, hogy mire céloz. Ez a reggeli kis program mind a kettőnknek nagyon jól esett – Szeretnéd?

  – Nagyon szerezném – bólogattam folyamatosan.

Ő ekkor egy hatalmas vigyorral ajándékozott meg, majd rátette a kezét az enyémre, kicsit megszorította és megsimogatta, majd elengedte a kezemet. Mind a ketten kiszálltunk, és amikor én kiszálltam, ő bezárta a kocsit. Rögtön ezután megkerülte elől az autót, hozzám tipegett és szorosan magához ölelt hátulról. Kezeit átlógatta a vállaimon és magához szorított.

  – Olyan boldog vagyok – suttogta mosolygos, vidám hangon. Jól esett a lelkemnek ez a reggel.

  – Az enyémnek is. Borzasztóan – fújtam ki egy adag meleg levegőt – Tényleg szeretném, ha megismételnénk.

  – Meglesz – bólintott rá, megszorított még utoljára, majd elengedett.

Mellettem kezdett el lépkedni és közben kíváncsian nézelődött. Néha (sőt, inkább mindig), olyan volt, akárcsak egy picigyermek, aki most ismerkedik meg a világ szép és jó dolgaival. Hatalmas nagy pozitivitást sugárzott magából és részben emiatt is szerettem annyira vele lenni.
  Bokuto kinyitotta nekem az ajtót és megkért, hogy menjek el vele a tanáriba, ugyanis beszélni szeretett volna az edzővel. Jómagam szívesen elkísértem, és amíg beszélgettek, addig a tanári mellett álltam és az éppen bejövő diákokat néztem. Nagy volt a suli, de kicsit kezdtem hozzászokni, hogy itt vagyok és nem tévedek el. Bokuto vagy Kaori sokszor velem tartanak, ha megyek valamerre, hogy mindenképpen meglegyek és ne tévedjek el a nagy folyosókon. Bokuto egész hamar megvolt a beszélgetéssel és úgy mentünk fel a lépcsőn, hogy ő mögöttem jött és a kezeit a vállaimra tette és nyomkodta őket. Bokutonak aranyból vannak a kezei. Azt hittem, hogy összerogyok a lépcsőn, amikor elkezdte nyomkodni a vállamat. Nagy kezei tökéletesen tudták, hogy hol érjenek hozzám ahhoz, hogy kicsit kimenjenek a csomók a vállamból. A saját termünkhöz érve, ő elengedte a vállamat és besietett, hogy köszönjön Konohaéknak. Jómagam is köszöntem az osztálynak, majd a saját helyemre mentem.

  – Szia Kaori! – öleltem meg a lányt, miközben ő ült a padjában – Mi újság? Minden rendben?

  – Szia [Név] – mosolygott fel rám a barna hajú lány – Persze, csak új edzésterv kell – sóhajtotta és megkopogtatta az A4–es lapot, ami előtte volt – Inkább te mesélj! Milyen volt Bokutoval?

  – Túl jó – fogtam meg a székemet, majd a lány mellé húztam. Rákönyököltem az asztalára, majd a tenyeremen megtámasztottam az államat – Túl jó... – kezdtem el piszkálni a papírja szélét.

  – Az a múltheti dolog, amikor úgy nézett téged, illetve, amit látok...Hát [Név], eléggé össze vagytok nőve és jók kijöttek. Érted, hogy értem – bökte meg a könyökével a karomat.